AZZURRI: Krédó Conte
Olaszország újjáalakult labdarúgó válogatottja hat nap alatt kétszer
is győztesen hagyta el a pályát aktuális ellenfelével szemben, új
korszakot nyitva evvel a squadra azzurra előtt.
Antonio Conte szövetségi kapitány futballról alkotott hitvallása hűen tükröződött vissza csapata játékán mind Hollandia, mind pedig Norvégia együttese ellen, amely e két magabiztos győzelemnél is fontosabb lépés az olasz válogatott számára.
A szakvezető bátor, világos és egyértelmű elképzeléseit játékosai a lehető legrövidebb időn belül meg is valósították, és hosszú évek után először láthattunk a szezon elején mind barátságos, mind pedig tétmérkőzésen friss, sikerre éhes, motivált olasz válogatottat. A győzelemre mindig kiéhezett edző alapvetően megköveteli a klubcsapataira jellemző taktikai elemeket: labdatartás, -járatás, agresszivitás, letámadás, az ellenfél térfelének közepén folyamatosan megkísérelt labdaszerzés, nagy iram: győztes mentalitás. A világbajnoki kerethez képest lényegesen változtatott a szövetségi kapitány, ami egyfelől vakmerő vállalkozás, másfelől remek pedagógiai húzás volt: a válogatott céljaiért áldozatra képes, alázatos, friss, fiatal, bizonyítani akaró labdarúgókat helyezett előtérbe már a kerethirdetéskor is, akik a gyakorlatban azért voltak képesek megfelelően teljesíteni, mert felszabadultan játszottak. Ehhez elengedhetetlen volt a Conte által beléjük fektetett bizalom, példa erre a korábban a Juventusban általa leginkább mellőzött labdarúgók (Giaccherini, Quagliarella, esetenként Giovinco) behívása.
Antonio Conte szövetségi kapitánnyá való kinevezése előtt két alkalommal is elsőosztályba vezette csapatait (Bari és Siena) a kedvenc 4-2-4- es felállással. A lényege e hadrendnek abban áll, hogy a szélsők rengeteg futással mind védekező, mind pedig támadó fázisban állandó létszámfölényt biztosítanak a pálya azon területén, ahol a játék folyik. A Juventusban, az aktuális keret minőségének tudatában, Conte a 3-5-2-es felállást preferálta, amelynek egy korábbi változatával a Bearzot-féle olasz csapat a világ tetejére jutott. Amíg a 82-es világbajnok kontratámadásokkal lepte meg ellenfeleit, Conte sem a Juventusban, sem immáron a válogatottban nem alkalmazhatja e támadásvezetést, hiszen a keret tagjai erre nem alkalmasak – ezen túlmenően a labdajáratást előnyben részesítő hitvallás eleve kizárja ezt a lehetőséget.
Amíg korábban egyértelműen a két támadótól függött e kiismerhető játékrendszer eredményessége, Conte képes volt az egész Juventust, most pedig a válogatottat támadásépítéskor játékba hozni mind a belső középpályások védelem mögé történő beékelésével, mind a létszámfölényt biztosítani tudó szélsők felfutásaival. Ebben a felállásban Conte a védelmét magasan tartja, miközben az irányító két oldalán a két belső középpályás előrébb játszhat a középpályán, a szélsők pedig visszavontan védekeznek. A csapat számos alkalommal kellő határozottsággal és elszántsággal akadályozta meg aktuális ellenfelei labdakihozatalát, mentesítve a feladatok alól az olykor még bizonytalan, átmeneti védelmi hármast.
A világbajnokság alatt szót ejtettünk arról, hogy amikor sérülés nem hátráltatta, Daniele De Rossi klasszisának sokoldalúsága tette lehetővé, hogy Olaszország a gyakorlatban nem csupán egy vagy két támadást építő labdarúgóval játszott a Prandelli féle felállásban, hanem előszeretettel alkalmazták a háromszögelést az olasz térfélen. Ennek lehetett az eredménye az, hogy labdakihozatalkor mindig volt legalább egy játékszervező, aki üresen kaphatta a labdát. Conte ugyanakkor világossá tette, hogy a három játékos (Verratti, Pirlo, De Rossi) közül egyidejűleg legfeljebb két futballista szerepelhet: Pirlo visszatérésével De Rossi akár még a védelem közepén is helyet kaphat.
Az új játékrendszerben érthetően a támadásépítés is lényeges változáson esik át, és a sikeres debütálás fontos hozadéka volt, hogy Conte a vártnál jóval korábban talált megoldást Pirlo pillanatnyi pótlására. Ez több, mint siker egy alig kilenc napja formálódó csapatnál. De Rossi irányítóként az enervált hollandok ellen, és Oslóban is nagyszerű labdákkal szöktette hol a támadókat, hol pedig Darmiant. Irányító szerepe akkor sem változott, amikor Conte Verrattit is pályára küldte, és Bonuccival kiegészülve a Juventusban alkalmazott kétirányitós rendszer a válogatott játékában is pozitív nyomokat hagyott.
A fenti képen (3. kép) Ranocchia (bekarikázva) az időközben felért De Scigliohoz (lenti, 4. kép) ível, aki a labdát visszajátssza annak a De Rossinak, aki a labdajáratás ideje alatt megszabadult őrzőjétől, felért a támadáshoz, és így Olaszország irányítója jó 25 méterrel közelebbről indíthatja támadásba társait (5. kép).
Ugyanezt figyelhettük meg Oslóban is, ahol a kezdetben szorosan őrzött De Rossi
a labdajáratás eredményeként az ellenfél büntetőterületének közvetlen
közelében szabadon hozhatta helyzetbe Darmiant (6., 7. és 8. kép).
Az alábbi képen (9. kép) látható, ahogy De Sciglioval (bekarikázva) kiegészülve négy támadó osztja meg a védelem figyelmét.
Védekező fázisban a 3-5-2 másik komoly hiányossága, hogy a két szélső középpályással megalkotott pillanatnyi öt védős rendszer előtt a három középpályás nem elengedő ahhoz, hogy lefedje és kontrollálja a középpályát, ahogy nem alkalmas arra sem, hogy állandó létszámhátrányban folytonosan labdát szerezzen. Az alábbi három ábra (10., 11. és 12. kép) ezt mutatja – a vonalak az őrizetlenül hagyott, ellenfél által bejátszható területeket mutatják.
Norvégiában letámadásnál több alkalommal került az olasz védelmi alakzat zavarba a pontatlan labdajáratás miatt.
Az alábbi képen (13. kép) figyelhetjük meg, mennyire fontos a lassú
labdajáratás alkalmazása: Ranocchia az ellenfél támadóinak szorításában
felpasszolja a labdát, de az túl korán történik, mert a középpályások
még nem értek időben a posztjukra és ez labdavesztéshez vezet.
Astori megoldásai sem voltak szerencsések több esetben: minimális kockázatvállalás jellemezte játékát és több alkalommal indokolatlanul játszotta hátra a labdát Buffonnak. A Conte-féle Juventusszal ellentétben a szakvezető a válogatottban igazi szélsőjátékra képes futballistákkal, Darmiannal és Pasquallal számolhat. De Sciglio bár tehetséges futballista, hiányzik belőle Pasqaul technikai tudása és Darmian kiemelkedő játékolvasása, ezért támadásvezetéskor nem őt tartom ideális megoldásnak a jelenlegi (átmeneti) 3-5-2-es felállásban. Ennek ellenére dicséret illeti a Milan játékosát azért, mert rég nem látott számban érkeztek szélről történő beadások az ellenfelek büntetőterületére, amely mind De Sciglio, mind Darmian és Pasqual komoly munkabírásának eredménye.
Ez az elképzelés egyben érvényre juttathatná és nem limitálná olyan technikai adottságú labdarúgók végjátékban történő szerepvállalását, mint Verratti, Pirlo vagy De Rossi: 3-5-2-ben fontos szerepük van támadásvezetésnél, túlnyomórészt azonban nem játszanak közvetlen szerepet annak befejezésekor, pontrúgások kivételével.
Nem negatív kritika, de érdemes megemlítenünk, hogy eddig a pillanatig még Conténak sem sikerült – bár talán nem is szándéka – belenevelni játékosaiba a „gyilkos” mentalitást: csapata Hollandia és Norvégia ellen is, megfelelő előny birtokában visszavett a tempóból és nem erőltette az ellenfél kiütését. A Bariban rendezett találkozón akár még történelmi verést is mérhetett volna a hollandokra. Ez persze sosem volt Itália mindenkori válogatottjának sajátja.
Olaszország – az előzményeket ismerve – több, mint elégedett lehet egy barátságos- és egy tétmérkőzés, valamint egy nagy és egy közepes ellenfél ellen mutatott teljesítményével. Biztos lábakon áll, de még rengeteg munka vár a csapatra.
A cikk a szerző jövőben megjelenő szakkönyvének részét képezi, így szerzői jogvédelem alá esik.
Kéri András Dániel Labdarúgó elemző
Antonio Conte szövetségi kapitány futballról alkotott hitvallása hűen tükröződött vissza csapata játékán mind Hollandia, mind pedig Norvégia együttese ellen, amely e két magabiztos győzelemnél is fontosabb lépés az olasz válogatott számára.
A szakvezető bátor, világos és egyértelmű elképzeléseit játékosai a lehető legrövidebb időn belül meg is valósították, és hosszú évek után először láthattunk a szezon elején mind barátságos, mind pedig tétmérkőzésen friss, sikerre éhes, motivált olasz válogatottat. A győzelemre mindig kiéhezett edző alapvetően megköveteli a klubcsapataira jellemző taktikai elemeket: labdatartás, -járatás, agresszivitás, letámadás, az ellenfél térfelének közepén folyamatosan megkísérelt labdaszerzés, nagy iram: győztes mentalitás. A világbajnoki kerethez képest lényegesen változtatott a szövetségi kapitány, ami egyfelől vakmerő vállalkozás, másfelől remek pedagógiai húzás volt: a válogatott céljaiért áldozatra képes, alázatos, friss, fiatal, bizonyítani akaró labdarúgókat helyezett előtérbe már a kerethirdetéskor is, akik a gyakorlatban azért voltak képesek megfelelően teljesíteni, mert felszabadultan játszottak. Ehhez elengedhetetlen volt a Conte által beléjük fektetett bizalom, példa erre a korábban a Juventusban általa leginkább mellőzött labdarúgók (Giaccherini, Quagliarella, esetenként Giovinco) behívása.
Hitvallás
Vezetői döntés volt, hogy olyan szakvezető kerüljön ismét az azzurrók élére, amely folytatja Prandelli azon elgondolását, miszerint Olaszország a modernkori futballban labdát tartva irányítsa a játékot és ezt az elgondolást Conte is magáénak érzi, és számtalan módosítással megtartotta. Akik figyelemmel kísérték Conte edzői sikereit a Juventusnál, minden bizonnyal ismerik az általa felélesztett, megreformált 3-5-2-es hadrend jellemzőit. Érdemes elemezni azt, hogyan valósítja meg e felállásban elképzeléseit az új válogatott.Antonio Conte szövetségi kapitánnyá való kinevezése előtt két alkalommal is elsőosztályba vezette csapatait (Bari és Siena) a kedvenc 4-2-4- es felállással. A lényege e hadrendnek abban áll, hogy a szélsők rengeteg futással mind védekező, mind pedig támadó fázisban állandó létszámfölényt biztosítanak a pálya azon területén, ahol a játék folyik. A Juventusban, az aktuális keret minőségének tudatában, Conte a 3-5-2-es felállást preferálta, amelynek egy korábbi változatával a Bearzot-féle olasz csapat a világ tetejére jutott. Amíg a 82-es világbajnok kontratámadásokkal lepte meg ellenfeleit, Conte sem a Juventusban, sem immáron a válogatottban nem alkalmazhatja e támadásvezetést, hiszen a keret tagjai erre nem alkalmasak – ezen túlmenően a labdajáratást előnyben részesítő hitvallás eleve kizárja ezt a lehetőséget.
Amíg korábban egyértelműen a két támadótól függött e kiismerhető játékrendszer eredményessége, Conte képes volt az egész Juventust, most pedig a válogatottat támadásépítéskor játékba hozni mind a belső középpályások védelem mögé történő beékelésével, mind a létszámfölényt biztosítani tudó szélsők felfutásaival. Ebben a felállásban Conte a védelmét magasan tartja, miközben az irányító két oldalán a két belső középpályás előrébb játszhat a középpályán, a szélsők pedig visszavontan védekeznek. A csapat számos alkalommal kellő határozottsággal és elszántsággal akadályozta meg aktuális ellenfelei labdakihozatalát, mentesítve a feladatok alól az olykor még bizonytalan, átmeneti védelmi hármast.
A világbajnokság alatt szót ejtettünk arról, hogy amikor sérülés nem hátráltatta, Daniele De Rossi klasszisának sokoldalúsága tette lehetővé, hogy Olaszország a gyakorlatban nem csupán egy vagy két támadást építő labdarúgóval játszott a Prandelli féle felállásban, hanem előszeretettel alkalmazták a háromszögelést az olasz térfélen. Ennek lehetett az eredménye az, hogy labdakihozatalkor mindig volt legalább egy játékszervező, aki üresen kaphatta a labdát. Conte ugyanakkor világossá tette, hogy a három játékos (Verratti, Pirlo, De Rossi) közül egyidejűleg legfeljebb két futballista szerepelhet: Pirlo visszatérésével De Rossi akár még a védelem közepén is helyet kaphat.
Az új játékrendszerben érthetően a támadásépítés is lényeges változáson esik át, és a sikeres debütálás fontos hozadéka volt, hogy Conte a vártnál jóval korábban talált megoldást Pirlo pillanatnyi pótlására. Ez több, mint siker egy alig kilenc napja formálódó csapatnál. De Rossi irányítóként az enervált hollandok ellen, és Oslóban is nagyszerű labdákkal szöktette hol a támadókat, hol pedig Darmiant. Irányító szerepe akkor sem változott, amikor Conte Verrattit is pályára küldte, és Bonuccival kiegészülve a Juventusban alkalmazott kétirányitós rendszer a válogatott játékában is pozitív nyomokat hagyott.
3-5-2 – A pillanatnyi megoldás
A Conte-féle válogatott és a Juventus 3-5-2-es hadrendjében komoly különbség, hogy míg a Roma vagy Inter elleni hazai találkozókon is átadta a területet az olasz bajnok, Olaszország egyértelműen a labdajáratásra és irányításra fókuszál, így a védelmi vonalat is feljebb tudja tolni. Labdaszerzéskor gyorsabban ékelődik be a két belső középpályás (Giaccherini és Florenzi Oslóban) az ellenfél vedőharmadába, miközben a két szélső középpályás közül legalább az egyik fent van a két támadó vonalában. Ebben a hadrendben a két ék szerepvállalása kulcsfontosságú: a három belső középpályást e rendszer általában kizárja, és ezáltal decentralizálja a támadások építését. A két támadó szerepe, háromszögelései, elmozgása vezetett mindkét találathoz Hollandia ellen: Bonucci és De Rossi két nagyszerű indításakor az egyik ék visszalépésével széthúzta az ellenfél védelmét, miközben a másik támadó mélységből indult be a védővonal mögé. A mértani pontosságú labdáknak köszönhetően Olaszország azonnal helyzetbe került, és mindkét esetben góllal zárult a támadás (másodszorra a büntető elvégzése után). Ehhez komoly technikai képzettségre és játékintelligenciára van szükség.Támadásvezetés
Az olaszok saját térfelükön, labdaszerzésnél lassan körbejáratják a labdát a letámadó ellenfelek között, mivel ekkor még rendezetlen a csapat, az ellenfél pedig felállt védelemmel kísérli megakadályozni az akciót. Az azzurrók létszámhátrányban vannak, és időbe telik, mire a középpályások eredeti posztjukra érnek. Éppen ezért hosszú másodpercek telnek el, mire Olaszország támadást tud kezdeményezni. Az első két képen (1. és 2. kép) látható, ahogy De Rossit Van Persie zárja ki a játék szervezéséből.A fenti képen (3. kép) Ranocchia (bekarikázva) az időközben felért De Scigliohoz (lenti, 4. kép) ível, aki a labdát visszajátssza annak a De Rossinak, aki a labdajáratás ideje alatt megszabadult őrzőjétől, felért a támadáshoz, és így Olaszország irányítója jó 25 méterrel közelebbről indíthatja támadásba társait (5. kép).
Védekezés
A 3-5-2, mint tudjuk lehetőséget biztosít Olaszország számára, hogy a két szélső középpályás védővonalba történő beékelésével teljesen elzárja ellenfele elől a területeket és megfelelő létszámfölényt biztosít egy esetleges labdaszerzéshez. Ugyanakkor védekező fázisban az öt védős rendszer egyik hátránya, hogy túlságosan hátul történik a labda visszaszerzése, ezért a támadást nagyon mélyen kezdik szervezni. Ebben a játékhelyzetben sem Giaccherini, sem Marchisio/Florenzi nem képes mélységből az ellenfél védelmi vonalát megbontani, széthúzni. Létszámfölényt pedig egyáltalán nem sikerül kiharcolni az ellenfél térfelén.Védekező fázisban a 3-5-2 másik komoly hiányossága, hogy a két szélső középpályással megalkotott pillanatnyi öt védős rendszer előtt a három középpályás nem elengedő ahhoz, hogy lefedje és kontrollálja a középpályát, ahogy nem alkalmas arra sem, hogy állandó létszámhátrányban folytonosan labdát szerezzen. Az alábbi három ábra (10., 11. és 12. kép) ezt mutatja – a vonalak az őrizetlenül hagyott, ellenfél által bejátszható területeket mutatják.
Astori megoldásai sem voltak szerencsések több esetben: minimális kockázatvállalás jellemezte játékát és több alkalommal indokolatlanul játszotta hátra a labdát Buffonnak. A Conte-féle Juventusszal ellentétben a szakvezető a válogatottban igazi szélsőjátékra képes futballistákkal, Darmiannal és Pasquallal számolhat. De Sciglio bár tehetséges futballista, hiányzik belőle Pasqaul technikai tudása és Darmian kiemelkedő játékolvasása, ezért támadásvezetéskor nem őt tartom ideális megoldásnak a jelenlegi (átmeneti) 3-5-2-es felállásban. Ennek ellenére dicséret illeti a Milan játékosát azért, mert rég nem látott számban érkeztek szélről történő beadások az ellenfelek büntetőterületére, amely mind De Sciglio, mind Darmian és Pasqual komoly munkabírásának eredménye.
Jövőkép
Az elkövetkező években a válogatott akár mérkőzés közben is átállhat egy 4-3-3-as, vagy egy 4-2-3-1-es rendszerre, amely centralizálja majd a támadásfelépítést. Meglátásom szerint ez azért lehet jó hatással a válogatott játékára a későbbiekben, mert a 3-5-2-höz képest a fenti két játékrendszerben már az ellenfél térfelén megtörténhet a labdaszerzés, így az ellenfél kapujához jóval közelebbről kezdheti építeni támadásait az olasz válogatott. Amennyiben a két szélső támadó felveszi az ellenfél szélsőit, a két belső középpályásnak lehetősége nyílik azonnal megtámadni az ellenfél játékosait azok labdajáratásakor, illetve támadó fázisban könnyebben érnek fel mélységből az ellenfél kapuja elé. Egy 4-3-3-as rendszer ismét centralizálná a támadásépítést, és kreatívabb játékot mutathatna Olaszország, amely nem függne kizárólag a két támadó és a szélsők aktuális megoldásaitól.Ez az elképzelés egyben érvényre juttathatná és nem limitálná olyan technikai adottságú labdarúgók végjátékban történő szerepvállalását, mint Verratti, Pirlo vagy De Rossi: 3-5-2-ben fontos szerepük van támadásvezetésnél, túlnyomórészt azonban nem játszanak közvetlen szerepet annak befejezésekor, pontrúgások kivételével.
Nem negatív kritika, de érdemes megemlítenünk, hogy eddig a pillanatig még Conténak sem sikerült – bár talán nem is szándéka – belenevelni játékosaiba a „gyilkos” mentalitást: csapata Hollandia és Norvégia ellen is, megfelelő előny birtokában visszavett a tempóból és nem erőltette az ellenfél kiütését. A Bariban rendezett találkozón akár még történelmi verést is mérhetett volna a hollandokra. Ez persze sosem volt Itália mindenkori válogatottjának sajátja.
Olaszország – az előzményeket ismerve – több, mint elégedett lehet egy barátságos- és egy tétmérkőzés, valamint egy nagy és egy közepes ellenfél ellen mutatott teljesítményével. Biztos lábakon áll, de még rengeteg munka vár a csapatra.
A cikk a szerző jövőben megjelenő szakkönyvének részét képezi, így szerzői jogvédelem alá esik.
Kéri András Dániel Labdarúgó elemző
forrás: azzurri.co.hu