Akkor is győz a Juventus, ha nem megy neki
Egy héten belül már a második derbijét játszotta a Juventus.
A Zebrák a Real Madrid után ezúttal a Napolit fogadták, s Benítez húzása ellenére is megmutatták, hogy ki az úr a háznál.
Pedig a két csapatból mind a két oldalon igazából csak egy-egy szélsőhátvéd (Lichtsteiner és Zúniga) maradt távol sérülés miatt, aki igazán hiányzott volna. Igaz, az Öreg Hölgynél ezen kívül Chiellini és Vucsinics sem léphetett pályára, de előbbi igazából csak a fizikalitása miatt volt eddig pótolhatatlan - amivel a nyáron igazolt Ogbonna ugyanúgy rendelkezik -, utóbbit pedig az elmúlt hetekben remekül pótolta a stílusában homlokegyenest ellenkező, a montenegrói mozgékonyságra épülő játékával szemben inkább a drabális testfelépítésére támaszkodó Llorente.
Mindkét fél az eddig megszokott felállásában lépett pályára most is. A Juventus 3-5-2-je és a Napoli 4-2-3-1-e egyébként alapvetően jó taktikai csata, mert Conte mindig a labdatartásból indul ki, amit középről kiindulva érdemes művelni, nyolc embernél többet meg ha akarnánk se tudnánk bezsúfolni a pálya hosszanti tengelyébe. Benítez játéka ezzel szemben a gyors megindulásokra épít a két szélen (ezért is volt fontos eddig Zúniga) - így mindkét félnek megvolt az ideális terep: középen 8-6 a Juventusnak, a két oldalt meg 4-2 a vendégeknek.
Az első negyedórában azonban ennek mind nem volt szerepe; a hazaiak olyan elementáris erővel kezdtek, mint ha az életük múlott volna ezen a meccsen. A második percre már vezetést is szereztek: egy szöglet után Isla lövésébe Tévez tette bele a lábát, a labda meg hatalmas szerencsével pont a (fél lépéssel lesen álló) Llorente elé pattant.
A következő negyedórában tovább nyomott a Juventus. Ebben nagy szerepe volt Beníteznek is, aki saját tizenhatosa elé parancsolta csapatát. Hogy ne legyen a csapatrészek között nagy távolság, a középpálya is velük együtt hátrált, a Hamsik-Higuaín kettős pedig segítség nélkül esélytelen volt elvenni a labdát a három hátvédtől és Pirlótól.
A középpályán se volt sokkal fényesebb a helyzet: a nápolyiak vagy Pogbára és Vidalra vigyáztak volna egy az egyben, vagy bevonták szélsőiket is középre, hogy ne kapjon labdát a francia-chilei duó. Így viszont nem tudtak kontrázni, nem tudták kihozni a megszerzett labdát.
A Napoli viszont kontratámadások nélkül olyan, mint a káve koffein nélkül: létezik, de semmi értelme nincs. Amint megszerezték a labdát a világoskékek, Barzagli vagy Ogbonna mindig kilépett Hamsikra, aki így nem tudta egyérintővel megjátszani a labdát; amikor pedig visszazárt az egész Juve, akkor teljesen tanácstalanok voltak a vendégek a fallal szemben.
Már csak azért is így volt, mert a hatalmas munkabírású Tévez egyből visszalépett a Napoli középpályásai közül az általában a legmélyebbről induló, ezért a legtöbbet labdához érő, támadásokat indító Inlerre. A svájci-török labdái nélkül pedig sokkal lassabban tudott csak támadni a Napoli, ami megint a Juve malmára hajtotta a vizet. Az első félidő így teljes mértékben a Juve dominanciájával telt; a vendégek először (és utoljára) a huszadik perc körül tudták megtartani a labdát, egyébként folyamatosan azt történt, amit az Öreg Hölgy akart.
A szünetig kellett arra várni, hogy változzon valamit a helyzet. Ekkor Benítez néhány szóval kiverte a fejekből a szurkolók ordítását és a Juventus letámadását, ami az első percekben annyira letaglózta a Napolit, hogy egy félidőn keresztül nem bírtak önmaguk lenni. A spanyol azt kérte tanítványaitól, hogy használják ki a széleken fölényüket, s járassák meg az egyik oldalvonaltól a másikig a labdát.
Ez pedig a pályán is olyan sikeres volt, mint elméletben; sokkal jobban játszott a második félidőben a Napoli, és tudatosan irányította is a meccset. Az egyik oldalon Vidalnak, a másikon pedig Pogbának a folyamatos oldalváltások, keresztpasszok miatt folyamatosan ki kellett lépnie helyéről Armeróra vagy Maggióra; így viszont eggyel kevesebben lettek a középpálya közepén, amit a vendégek egy újabb keresztpasszal használtak ki, ahonnan valamelyik kiugró szélsőnek megpróbálták bejátszani a védelem mögé a labdát.
A második félidőben így magára talált a Napoli és Hamsík, majd Insigne helyzetével jelezte, hogy ők is a pályán vannak. Igaz, Albiol elcsúszása után Vidal is kihagyott egy ziccert, amivel tudatták a torinóiak is, hogy bár nem a visszaállásból kontrázás a ,,természetes élőhelyük", azért nem ismeretlen számukra ez a műfaj sem. Pláne annak köszönhetően, hogy van egy majd' kétméteres centerük is: Llorente bólintásából pedig a 74. percben Tévez kiharcolt egy szabadrúgást, amit Pirlo már-már természetfeletti technikával vágott az egyébként észveszejtő ziccereket is megfogó Reina hálójába. A második gól gyakorlatilag eldöntötte a meccset; Inler helyett egy csatár, Zapata becserélésével pedig Pogbának is egyre több lett a helye, s Vidal passzából a francia is hatalmas gólt zúdított a hálóba.
A 3-0-s eredmény csalóka: ennyivel a játék képe alapján nem volt jobb a Juventus, amely a második félidőben abszolút a másodhegedűs szerepét játszotta a nápolyiak mellett, akik tudatosan a torinóiak gyenge pontját, a széleket támadták. Ugyanakkor Antonio Contéék megmutatták, még akkor is képesek nyerni, ha nem ízlik nekik az ellenfél játéka, s egy-két zseniális egyéni villanással kell eldönteni egy meccset.
A Zebrák a Real Madrid után ezúttal a Napolit fogadták, s Benítez húzása ellenére is megmutatták, hogy ki az úr a háznál.
Pedig a két csapatból mind a két oldalon igazából csak egy-egy szélsőhátvéd (Lichtsteiner és Zúniga) maradt távol sérülés miatt, aki igazán hiányzott volna. Igaz, az Öreg Hölgynél ezen kívül Chiellini és Vucsinics sem léphetett pályára, de előbbi igazából csak a fizikalitása miatt volt eddig pótolhatatlan - amivel a nyáron igazolt Ogbonna ugyanúgy rendelkezik -, utóbbit pedig az elmúlt hetekben remekül pótolta a stílusában homlokegyenest ellenkező, a montenegrói mozgékonyságra épülő játékával szemben inkább a drabális testfelépítésére támaszkodó Llorente.
Mindkét fél az eddig megszokott felállásában lépett pályára most is. A Juventus 3-5-2-je és a Napoli 4-2-3-1-e egyébként alapvetően jó taktikai csata, mert Conte mindig a labdatartásból indul ki, amit középről kiindulva érdemes művelni, nyolc embernél többet meg ha akarnánk se tudnánk bezsúfolni a pálya hosszanti tengelyébe. Benítez játéka ezzel szemben a gyors megindulásokra épít a két szélen (ezért is volt fontos eddig Zúniga) - így mindkét félnek megvolt az ideális terep: középen 8-6 a Juventusnak, a két oldalt meg 4-2 a vendégeknek.
Az első negyedórában azonban ennek mind nem volt szerepe; a hazaiak olyan elementáris erővel kezdtek, mint ha az életük múlott volna ezen a meccsen. A második percre már vezetést is szereztek: egy szöglet után Isla lövésébe Tévez tette bele a lábát, a labda meg hatalmas szerencsével pont a (fél lépéssel lesen álló) Llorente elé pattant.
A következő negyedórában tovább nyomott a Juventus. Ebben nagy szerepe volt Beníteznek is, aki saját tizenhatosa elé parancsolta csapatát. Hogy ne legyen a csapatrészek között nagy távolság, a középpálya is velük együtt hátrált, a Hamsik-Higuaín kettős pedig segítség nélkül esélytelen volt elvenni a labdát a három hátvédtől és Pirlótól.
A középpályán se volt sokkal fényesebb a helyzet: a nápolyiak vagy Pogbára és Vidalra vigyáztak volna egy az egyben, vagy bevonták szélsőiket is középre, hogy ne kapjon labdát a francia-chilei duó. Így viszont nem tudtak kontrázni, nem tudták kihozni a megszerzett labdát.
A Napoli viszont kontratámadások nélkül olyan, mint a káve koffein nélkül: létezik, de semmi értelme nincs. Amint megszerezték a labdát a világoskékek, Barzagli vagy Ogbonna mindig kilépett Hamsikra, aki így nem tudta egyérintővel megjátszani a labdát; amikor pedig visszazárt az egész Juve, akkor teljesen tanácstalanok voltak a vendégek a fallal szemben.
Már csak azért is így volt, mert a hatalmas munkabírású Tévez egyből visszalépett a Napoli középpályásai közül az általában a legmélyebbről induló, ezért a legtöbbet labdához érő, támadásokat indító Inlerre. A svájci-török labdái nélkül pedig sokkal lassabban tudott csak támadni a Napoli, ami megint a Juve malmára hajtotta a vizet. Az első félidő így teljes mértékben a Juve dominanciájával telt; a vendégek először (és utoljára) a huszadik perc körül tudták megtartani a labdát, egyébként folyamatosan azt történt, amit az Öreg Hölgy akart.
A szünetig kellett arra várni, hogy változzon valamit a helyzet. Ekkor Benítez néhány szóval kiverte a fejekből a szurkolók ordítását és a Juventus letámadását, ami az első percekben annyira letaglózta a Napolit, hogy egy félidőn keresztül nem bírtak önmaguk lenni. A spanyol azt kérte tanítványaitól, hogy használják ki a széleken fölényüket, s járassák meg az egyik oldalvonaltól a másikig a labdát.
Ez pedig a pályán is olyan sikeres volt, mint elméletben; sokkal jobban játszott a második félidőben a Napoli, és tudatosan irányította is a meccset. Az egyik oldalon Vidalnak, a másikon pedig Pogbának a folyamatos oldalváltások, keresztpasszok miatt folyamatosan ki kellett lépnie helyéről Armeróra vagy Maggióra; így viszont eggyel kevesebben lettek a középpálya közepén, amit a vendégek egy újabb keresztpasszal használtak ki, ahonnan valamelyik kiugró szélsőnek megpróbálták bejátszani a védelem mögé a labdát.
A második félidőben így magára talált a Napoli és Hamsík, majd Insigne helyzetével jelezte, hogy ők is a pályán vannak. Igaz, Albiol elcsúszása után Vidal is kihagyott egy ziccert, amivel tudatták a torinóiak is, hogy bár nem a visszaállásból kontrázás a ,,természetes élőhelyük", azért nem ismeretlen számukra ez a műfaj sem. Pláne annak köszönhetően, hogy van egy majd' kétméteres centerük is: Llorente bólintásából pedig a 74. percben Tévez kiharcolt egy szabadrúgást, amit Pirlo már-már természetfeletti technikával vágott az egyébként észveszejtő ziccereket is megfogó Reina hálójába. A második gól gyakorlatilag eldöntötte a meccset; Inler helyett egy csatár, Zapata becserélésével pedig Pogbának is egyre több lett a helye, s Vidal passzából a francia is hatalmas gólt zúdított a hálóba.
A 3-0-s eredmény csalóka: ennyivel a játék képe alapján nem volt jobb a Juventus, amely a második félidőben abszolút a másodhegedűs szerepét játszotta a nápolyiak mellett, akik tudatosan a torinóiak gyenge pontját, a széleket támadták. Ugyanakkor Antonio Contéék megmutatták, még akkor is képesek nyerni, ha nem ízlik nekik az ellenfél játéka, s egy-két zseniális egyéni villanással kell eldönteni egy meccset.
forrás: hatharom.com