SERIE A: Maradonától Medelig – miért vesztette el pénzügyi szerepét az olasz pontvadászat
Míg az Inter szurkolóinak java része lelkesen örül Gary Medel
érkezésének, a többi csapat szurkolói és a semleges calcio-fanok pedig
többnyire elismerően csettintenek a Nerazzurri legújabb fogásának
láttán, addig a goal.com újságírója, Kris Voakes éppen a fenti transzfer
miatt látta elérkezettnek az időt összeszedni a Serie A lejtmenetének
legfontosabb tényezőit.
Lássuk.
Egyszer régen az olasz bajnokság a vitathatatlan csúcsfutballt jelentette. A világ legjobb játékosai játszottak a Serie A-ban, a klubcsapatok rendszeresen bejutottak az európai kupadöntőkbe, a TV-készülékeket pedig vasárnaponként szerte a világon arra hangolták, hogy a félsziget legjobbjait mutassa nekik, akik modern és csordultig telt stadionokba igyekeztek megvívni a harcukat.
A fiatalabb generáció számára mindez tündérmesének tűnhet, valószínűtlennek, mint Hamupipőke története, de 20 évvel ezelőtt még ez volt a valóság. A Serie A-nak nem voltak vetélytársai. Egyszerűen a legjobb volt.
Az 1989 és 1998 között rendezett 10 Bajnokok Ligája (és jogelődje, a Bajnokcsapatok Európa-kupája) döntőből 9-ben vett részt olasz csapat, 4 alkalommal sikerült is diadalmaskodniuk. Az 1989 és 1995 között rendezett 7 UEFA-kupa döntőből hatot olasz csapat nyert meg, és összesen 14 olasz csapat szerepelt a döntőkben 1989 és 1999 között.
Az olyan legendás játékosok, mint Diego Maradona, Roberto Baggio, Zinedine Zidane, Marco van Basten, George Weah és Lothar Matthäus keresett nevek voltak az egész világon, mégis mindannyian a Serie A-ban keresték a kenyerüket. Valóban mámorító idők voltak.
Nos, 2014-ben az olasz futball egy kissé rosszabbul produkál.
Többé már nem ad otthont a világ legnagyobb tehetségeinek – ők többnyire Spanyolországban játszanak. Nem rendelkezik már a hatalmas TV-s jogdíjakkal – ezek nagyrészt Angliába kerültek. A szurkolók már nem töltik meg a stadionokat – inkább országszerte különböző bárokban ülnek és TV-n keresztül nézik más vezető bajnokságok meccseit. És az Angliával, Spanyolországgal és Németországgal szembeni elmaradás oda vezetett, hogy 2012-ben a Serie A búcsút mondhatott az egyik BL-helynek, amiről nagy valószínűséggel jó időre lemondhat.
Az akkor és a most között éles különbség van, amit csak még jobban kihangsúlyoz az idei nyári átigazolási tevékenység.
A liga kevéske megmaradt klasszisának jelentős részét egész nyáron ostromolják a külföldi klubok, azt sugallva nekik, hogy a Serie A nem az a hely, ahol ők valójában lenni szeretnének. Arturo Vidal, Paul Pogba és Mario Balotelli egyaránt flörtölt más klubokkal, természetesen ezek egyike sem a félszigetről származik.
Egyszerűen fogalmazva jelenleg úgy néz ki, hogy Olaszország az utolsó hely, ahol a világ legjobb játékosai lenni szeretnének. És egyáltalán nem úgy néz ki, hogy az olasz csapatoknak megvan az anyagi lehetőségük arra, hogy adott esetben világklasszisokat csalogathassanak magukhoz elvesztett tehetségeik helyett.
A futball aktuális erőviszonyait általában szépen leképezik a csekk-könyvek, tehát a pénzügyi helyzet, és Olaszország sorsa az utóbbi években csak még hangsúlyosabban rávilágít erre. 1952 és 1992 között 17 alkalommal dőlt meg a világon az átigazolási rekord, ebből 15-ször egy olasz klub fizette ki az addig példátlannak számító összeget valakiért.
Olyan játékosok kerültek ebben az időszakban világrekordot jelentő összegért valamelyik olasz klubhoz, mint Luis Suarez, Omar Sivori, Paolo Rossi, Maradona, Ruud Gullit, Baggio és Jean-Pierre Papin, őket valamivel később követte Ronaldo, Christian Vieri és Hernan Crespo.
Ez minden másnál jobban példázta a Serie A hatalmát a futball pénzteremtő üzletében, ahogy azt Alex Thorpe, a Deloitte Sport Üzlet Csoport tanácsadója is elmondta a goal.com-nak.
“1989-90-ben a Serie A volt a legnagyobb pénzt generáló liga, a második helyen pedig a Football League állt [a Premier League elődje - a szerk.]. Ha előretekerünk napjainkig, azt láthatjuk, hogy a Premier League magasan vezet, míg a Serie A rettentően leszakadt róla, tehát egy erőteljes változásról beszélhetünk.”
“Ha visszamegyünk az 1996-97-es évre, még mindig azt látjuk, hogy Anglia 685 millió €-s bevétellel az első, Olaszország pedig 551 millió €-val a második, tehát a különbség nem volt nagy. Jelenleg viszont a különbség legjobb esetben is 1,3 milliárd €.“
“Ugyanakkor az igazat megvallva nem csak a Serie A-val szemben hatalmas a Premier League előnye, hiszen még a második legtöbb pénzt generáló liga, a Bundesliga bevétele is mintegy 900 millió €-val marad el az angol bajnokságétól, és ez a következő szezonban vélhetően még tovább fog nőni.”
“Ezért az olasz ligát a Premier League-gel összevetni talán nem a legszerencsésebb dolog, de azt mindenképpen elmondhatjuk, hogy a Serie A már nem az a vezető bajnokság, ami 20 évvel ezelőtt volt.”
A 90-es években tapasztalt gazdagság egy részét nem lehetett fenntartani. A Lazio többségi tulajdonosának számító Cirio csoport nem fizette vissza a hiteleit, a Parmát támogató Parmalat szintén nem sokkal később omlott össze, a Fiorentina pedig csődbe ment a hatalmas adósságok miatt, amiket nem tudtak visszafizetni. Mire 2004-ben a Napoli is csődöt jelentett, a Serie A már rengeteget veszített a rossz pénzügyi gazdálkodásnak köszönhetően.
Napjainkban, amikor a bankok egy vékony pénzügyi egyensúly mentén egyensúlyoznak, nem engedik meg maguknak egy Maradona vagy egy Papin fényűzését. És amíg Európa többi részében továbbra is folyamatosan nőnek a meccsbevételek, addig Olaszországban a 2012-2013-as szezon teljes bevételének mindössze 11%-át jelentették a jegyeladások. Ez pedig egy ördögi kör katalizátorát jelenti, fogalmazott Thorpe.
“Ha van egy komplett stadionod, ami kereskedelmileg is vonzó a partnerek számára, akkor több szemet tudsz beültetni a meccsekre a stadionba, így többen látják a szponzorokat a mezeden, és jobb minőségű szolgáltatásokat tudsz nyújtani mindenkinek, akivel kapcsolatban állsz. Csak meg kell nézned az Egyesült Királyság példáját, hogy lásd, milyen elképesztő módon képes vonzani egy jó stadion a kereskedelmi partnereket.”
“Hasonlóan közvetítési szempontból: ha több ember van a stadionban, jobb lesz a hangulat, ez jobbá teszi a közvetítési élményt is, ami ismét jobb lehetőségeket kínál számodra a TV-s közvetítésekhez.”
A klubok keze bizonyos mértékben meg volt kötve, mivel a legkeresettebb Legge Stadi – ami lehetővé tenné olyan alkalmazások fejlesztését, amely segít a futballstadionoknak egyszerűbben és gyorsabban jutni át a szövevényes jogi utakon – számtalan akadályba ütközött a parlamentben.
A dolgok jelenlegi állása szerint a Serie A 20 csapata közül csak a Juventus és a Sassuolo rendelkezik saját stadionnal, az Udinese már megkezdte a munkálatokat a sajátján, a Roma pedig egy 2016-ra elkészülő új aréna tervein dolgozik. Ezeket a klubokat leszámítva még elképzeléseket is alig találni erre vonatkozóan.
Vannak olyan területek is, ahol a Lega Serie A magától tudna segítséget nyújtani. Az a döntés, hogy minden hétvégén rendezzenek meccset 12 óra 30 perctől, az egyre növekvő ázsiai piacot célozza, ahol gyorsan nő a TV-s nézőszám. Ugyanakkor a nagy vonzerejű csapatok, mint az Inter, a Juventus, vagy a Milan meglehetősen ritkán játszanak ebben az időpontban, így az egész koncepció gyakorlatilag értelmét veszti, hiszen egy alacsonyabban rangsorolt csapat képtelen komoly érdeklődést kiváltani a sugárzó adók és a nézők körében.
Olaszország mint ország nem járt jól az elmúlt években, az ország gazdasága súlyos csapásokat szenvedett el a 2008-as válság kitörése óta. Ez az általános visszaesés mellett azt is jelenti, hogy az esetleges leendő jótevők nem szeretnének olyan “komolytalan” dologba beruházni, mint a foci.
Megérkeztek az UEFA Pénzügyi Fair Play-törvényei, és elmúltak azok az idők, amikor Silvio Berlusconi finanszírozásával a Milan “futottak még” kategóriából 7-szeres BL-győztes klubbá emelkedett. Egy Angelo vagy Massimo Moratti már nem dönthet úgy, hogy feláldozza a saját vagyonát az Inter érdekében, és az Agnelli család sem költheti már gondolkodás nélkül a Juventusra a Fiat vagyonát.
A futballnak manapság többre van szüksége a puszta pénznél. Türelmet és gondoskodást is igényel.
Az eredmény az, hogy abban a Serie A-ban, ahol egykor 60 000 rajongó üdvözölhette Maradonát, ott most valamivel szerényebb célokat tűzünk magunk elé, például Gary Medelt.
Az Inter új középpályása jelenti az eddigi olasz nyár egyik legdrágább transzferét a maga 13 millió €-jával, miközben a bértömeg is jelentősen csökkent az elmúlt fél évtizedben, ami ahhoz vezetett, hogy a nagy nevek, mint Zlatan Ibrahimovic, Samuel Eto’o, Wesley Sneijder, és társaik többé már nem életképes célpontok.
De Thorpe szerint okunk van bízni abban, hogy mindez hamarosan megváltozik.
“Határozottan van néhány zöld hajtás. Úgy tűnik, hogy ez a megvalósítás és a stadionok fejlesztésének pillanata lehet. A Juventus új stadionja megháromszorozta a csapat meccsbevételeit, a többi klub pedig szeretné követni őket ebben.”
“Ott vannak továbbá a külföldi befektetők, ahogy az Inter és a Roma is nemrégiben került külföldi tulajdonba. És elég csak megnéznünk, milyen tervekről beszélnek a Románál, például az új stadion komplex terveivel, nos, ha mindez meghozza a gyümölcsét, az véleményem szerint mérföldkő lesz. Hasonlóképpen a milánói csapatok felől is hallani dolgokat stadionépítési projektekről, az Udinese pedig már meg is kezdte a felújítást.”
“Azt mondanám, hogy két éve még a végzet és a sötétség volt a reális kilátás, de most már a helyére kerülni látszik néhány fontos elem, ami nagyon hamar pozitív változásokat eredményezhet.”
Nyilvánvaló, hogy van remény a jövőre nézve. Minél több klub követi a világos terveket és kezd építkezésbe, annál jobb. Itt az ideje, hogy az olasz futball újra elkezdje vonzani a Maradonákat.
Lássuk.
Egyszer régen az olasz bajnokság a vitathatatlan csúcsfutballt jelentette. A világ legjobb játékosai játszottak a Serie A-ban, a klubcsapatok rendszeresen bejutottak az európai kupadöntőkbe, a TV-készülékeket pedig vasárnaponként szerte a világon arra hangolták, hogy a félsziget legjobbjait mutassa nekik, akik modern és csordultig telt stadionokba igyekeztek megvívni a harcukat.
A fiatalabb generáció számára mindez tündérmesének tűnhet, valószínűtlennek, mint Hamupipőke története, de 20 évvel ezelőtt még ez volt a valóság. A Serie A-nak nem voltak vetélytársai. Egyszerűen a legjobb volt.
Az 1989 és 1998 között rendezett 10 Bajnokok Ligája (és jogelődje, a Bajnokcsapatok Európa-kupája) döntőből 9-ben vett részt olasz csapat, 4 alkalommal sikerült is diadalmaskodniuk. Az 1989 és 1995 között rendezett 7 UEFA-kupa döntőből hatot olasz csapat nyert meg, és összesen 14 olasz csapat szerepelt a döntőkben 1989 és 1999 között.
Az olyan legendás játékosok, mint Diego Maradona, Roberto Baggio, Zinedine Zidane, Marco van Basten, George Weah és Lothar Matthäus keresett nevek voltak az egész világon, mégis mindannyian a Serie A-ban keresték a kenyerüket. Valóban mámorító idők voltak.
Nos, 2014-ben az olasz futball egy kissé rosszabbul produkál.
Többé már nem ad otthont a világ legnagyobb tehetségeinek – ők többnyire Spanyolországban játszanak. Nem rendelkezik már a hatalmas TV-s jogdíjakkal – ezek nagyrészt Angliába kerültek. A szurkolók már nem töltik meg a stadionokat – inkább országszerte különböző bárokban ülnek és TV-n keresztül nézik más vezető bajnokságok meccseit. És az Angliával, Spanyolországgal és Németországgal szembeni elmaradás oda vezetett, hogy 2012-ben a Serie A búcsút mondhatott az egyik BL-helynek, amiről nagy valószínűséggel jó időre lemondhat.
Az akkor és a most között éles különbség van, amit csak még jobban kihangsúlyoz az idei nyári átigazolási tevékenység.
A liga kevéske megmaradt klasszisának jelentős részét egész nyáron ostromolják a külföldi klubok, azt sugallva nekik, hogy a Serie A nem az a hely, ahol ők valójában lenni szeretnének. Arturo Vidal, Paul Pogba és Mario Balotelli egyaránt flörtölt más klubokkal, természetesen ezek egyike sem a félszigetről származik.
Egyszerűen fogalmazva jelenleg úgy néz ki, hogy Olaszország az utolsó hely, ahol a világ legjobb játékosai lenni szeretnének. És egyáltalán nem úgy néz ki, hogy az olasz csapatoknak megvan az anyagi lehetőségük arra, hogy adott esetben világklasszisokat csalogathassanak magukhoz elvesztett tehetségeik helyett.
A futball aktuális erőviszonyait általában szépen leképezik a csekk-könyvek, tehát a pénzügyi helyzet, és Olaszország sorsa az utóbbi években csak még hangsúlyosabban rávilágít erre. 1952 és 1992 között 17 alkalommal dőlt meg a világon az átigazolási rekord, ebből 15-ször egy olasz klub fizette ki az addig példátlannak számító összeget valakiért.
Olyan játékosok kerültek ebben az időszakban világrekordot jelentő összegért valamelyik olasz klubhoz, mint Luis Suarez, Omar Sivori, Paolo Rossi, Maradona, Ruud Gullit, Baggio és Jean-Pierre Papin, őket valamivel később követte Ronaldo, Christian Vieri és Hernan Crespo.
Ez minden másnál jobban példázta a Serie A hatalmát a futball pénzteremtő üzletében, ahogy azt Alex Thorpe, a Deloitte Sport Üzlet Csoport tanácsadója is elmondta a goal.com-nak.
“1989-90-ben a Serie A volt a legnagyobb pénzt generáló liga, a második helyen pedig a Football League állt [a Premier League elődje - a szerk.]. Ha előretekerünk napjainkig, azt láthatjuk, hogy a Premier League magasan vezet, míg a Serie A rettentően leszakadt róla, tehát egy erőteljes változásról beszélhetünk.”
“Ha visszamegyünk az 1996-97-es évre, még mindig azt látjuk, hogy Anglia 685 millió €-s bevétellel az első, Olaszország pedig 551 millió €-val a második, tehát a különbség nem volt nagy. Jelenleg viszont a különbség legjobb esetben is 1,3 milliárd €.“
“Ugyanakkor az igazat megvallva nem csak a Serie A-val szemben hatalmas a Premier League előnye, hiszen még a második legtöbb pénzt generáló liga, a Bundesliga bevétele is mintegy 900 millió €-val marad el az angol bajnokságétól, és ez a következő szezonban vélhetően még tovább fog nőni.”
“Ezért az olasz ligát a Premier League-gel összevetni talán nem a legszerencsésebb dolog, de azt mindenképpen elmondhatjuk, hogy a Serie A már nem az a vezető bajnokság, ami 20 évvel ezelőtt volt.”
A 90-es években tapasztalt gazdagság egy részét nem lehetett fenntartani. A Lazio többségi tulajdonosának számító Cirio csoport nem fizette vissza a hiteleit, a Parmát támogató Parmalat szintén nem sokkal később omlott össze, a Fiorentina pedig csődbe ment a hatalmas adósságok miatt, amiket nem tudtak visszafizetni. Mire 2004-ben a Napoli is csődöt jelentett, a Serie A már rengeteget veszített a rossz pénzügyi gazdálkodásnak köszönhetően.
Napjainkban, amikor a bankok egy vékony pénzügyi egyensúly mentén egyensúlyoznak, nem engedik meg maguknak egy Maradona vagy egy Papin fényűzését. És amíg Európa többi részében továbbra is folyamatosan nőnek a meccsbevételek, addig Olaszországban a 2012-2013-as szezon teljes bevételének mindössze 11%-át jelentették a jegyeladások. Ez pedig egy ördögi kör katalizátorát jelenti, fogalmazott Thorpe.
“Ha van egy komplett stadionod, ami kereskedelmileg is vonzó a partnerek számára, akkor több szemet tudsz beültetni a meccsekre a stadionba, így többen látják a szponzorokat a mezeden, és jobb minőségű szolgáltatásokat tudsz nyújtani mindenkinek, akivel kapcsolatban állsz. Csak meg kell nézned az Egyesült Királyság példáját, hogy lásd, milyen elképesztő módon képes vonzani egy jó stadion a kereskedelmi partnereket.”
“Hasonlóan közvetítési szempontból: ha több ember van a stadionban, jobb lesz a hangulat, ez jobbá teszi a közvetítési élményt is, ami ismét jobb lehetőségeket kínál számodra a TV-s közvetítésekhez.”
A klubok keze bizonyos mértékben meg volt kötve, mivel a legkeresettebb Legge Stadi – ami lehetővé tenné olyan alkalmazások fejlesztését, amely segít a futballstadionoknak egyszerűbben és gyorsabban jutni át a szövevényes jogi utakon – számtalan akadályba ütközött a parlamentben.
A dolgok jelenlegi állása szerint a Serie A 20 csapata közül csak a Juventus és a Sassuolo rendelkezik saját stadionnal, az Udinese már megkezdte a munkálatokat a sajátján, a Roma pedig egy 2016-ra elkészülő új aréna tervein dolgozik. Ezeket a klubokat leszámítva még elképzeléseket is alig találni erre vonatkozóan.
Vannak olyan területek is, ahol a Lega Serie A magától tudna segítséget nyújtani. Az a döntés, hogy minden hétvégén rendezzenek meccset 12 óra 30 perctől, az egyre növekvő ázsiai piacot célozza, ahol gyorsan nő a TV-s nézőszám. Ugyanakkor a nagy vonzerejű csapatok, mint az Inter, a Juventus, vagy a Milan meglehetősen ritkán játszanak ebben az időpontban, így az egész koncepció gyakorlatilag értelmét veszti, hiszen egy alacsonyabban rangsorolt csapat képtelen komoly érdeklődést kiváltani a sugárzó adók és a nézők körében.
Olaszország mint ország nem járt jól az elmúlt években, az ország gazdasága súlyos csapásokat szenvedett el a 2008-as válság kitörése óta. Ez az általános visszaesés mellett azt is jelenti, hogy az esetleges leendő jótevők nem szeretnének olyan “komolytalan” dologba beruházni, mint a foci.
Megérkeztek az UEFA Pénzügyi Fair Play-törvényei, és elmúltak azok az idők, amikor Silvio Berlusconi finanszírozásával a Milan “futottak még” kategóriából 7-szeres BL-győztes klubbá emelkedett. Egy Angelo vagy Massimo Moratti már nem dönthet úgy, hogy feláldozza a saját vagyonát az Inter érdekében, és az Agnelli család sem költheti már gondolkodás nélkül a Juventusra a Fiat vagyonát.
A futballnak manapság többre van szüksége a puszta pénznél. Türelmet és gondoskodást is igényel.
Az eredmény az, hogy abban a Serie A-ban, ahol egykor 60 000 rajongó üdvözölhette Maradonát, ott most valamivel szerényebb célokat tűzünk magunk elé, például Gary Medelt.
Az Inter új középpályása jelenti az eddigi olasz nyár egyik legdrágább transzferét a maga 13 millió €-jával, miközben a bértömeg is jelentősen csökkent az elmúlt fél évtizedben, ami ahhoz vezetett, hogy a nagy nevek, mint Zlatan Ibrahimovic, Samuel Eto’o, Wesley Sneijder, és társaik többé már nem életképes célpontok.
De Thorpe szerint okunk van bízni abban, hogy mindez hamarosan megváltozik.
“Határozottan van néhány zöld hajtás. Úgy tűnik, hogy ez a megvalósítás és a stadionok fejlesztésének pillanata lehet. A Juventus új stadionja megháromszorozta a csapat meccsbevételeit, a többi klub pedig szeretné követni őket ebben.”
“Ott vannak továbbá a külföldi befektetők, ahogy az Inter és a Roma is nemrégiben került külföldi tulajdonba. És elég csak megnéznünk, milyen tervekről beszélnek a Románál, például az új stadion komplex terveivel, nos, ha mindez meghozza a gyümölcsét, az véleményem szerint mérföldkő lesz. Hasonlóképpen a milánói csapatok felől is hallani dolgokat stadionépítési projektekről, az Udinese pedig már meg is kezdte a felújítást.”
“Azt mondanám, hogy két éve még a végzet és a sötétség volt a reális kilátás, de most már a helyére kerülni látszik néhány fontos elem, ami nagyon hamar pozitív változásokat eredményezhet.”
Nyilvánvaló, hogy van remény a jövőre nézve. Minél több klub követi a világos terveket és kezd építkezésbe, annál jobb. Itt az ideje, hogy az olasz futball újra elkezdje vonzani a Maradonákat.
forrás: azzurri.co.hu