PIRLO: Gondolkozom, tehát játszom

Jogosan nagy felhajtás övezte Andrea Pirlo: Penso quindi gioco (Gondolkozom, tehát játszom) című önéletrajzi könyvének megjelenését. 

A könyvből származó idézetek már szalagcímek voltak a legtöbb sportlapban amikor olaszul megjelent, és aztán újra, mikor nemrégiben angolul is kiadták a Black Page Press fordításában. 

A következő cikk nem szándékozik átfogó összegzést adni a könyvről, mivel ilyenből máris számtalannal találkozhatunk, ráadásul személyemnél sokkal képzettebb írók tollából. Mind Michael Cox mind pedig Steve Amoia nagyszerű szemlével szolgálnak a könyvről, és több olyan – immár híres – idézetet is kiemeltek belőle, melyek hamar elterjedtek az interneten.
Azt remélem, hogy ez a cikk mintegy kezdőrúgásként fog szolgálni az olasz futball helyzetéről szóló tanácskozásoknak, amiket megvilágítanak egy igazi bennfentes szavai – Pirloé, nem az enyémek.

Nem is kell mondani, hogy Pirlo olyan játékos, amilyenből nincs még egy a világon. Biztosak lehetünk benne, hogy nem csak Olaszország, de a világ egyik legjobbjaként fogják mindig is számon tartani. Vannak szurkolók világszerte, akik nem kedvelik az Azzurit, a Juventust, az Intert, és/vagy a Milant, de imádják Andrea Pirlót. A könyve üdítő: könnyű olvasmány, szórakoztató, és tele van bennfentes poénokkal. Pirlo őszintén ír csapattársakról, ellenfelekről, és klubvezetőkről. Részletesen beszámol arról, hogyan írt alá majdnem a Real Madridhoz és a Chelseahez, mint ahogy arról is, hogyan akarta Pep Guardiola Barcelonája és a katari Al-Sadd elcsábítani a Milantól.

Ami igazán felpezsdítő (és egyszerre meglepő) a könyvben, az a hozzáállása az olasz foci jelenlegi problémáihoz, és magához „A gyönyörű játékhoz” úgy egészében.

Az olasz stadionokról és az ultrákról

Nincs szükséged diplomára, hogy futballista váljon belőled. Valószínűleg nagyon sok futballista van a világon, akik egyáltalán nem olyan intelligensek (meglepő, mi?). Viszont végigolvasva Pirlo könyvét, azzal az érzettel rakod le, hogy ő biztosan nem az iskolázatlanok vagy éretlenek közül való. Megélt minden mélypontot és elért minden dicsőséget, amit játékosként elérhet az ember. Véleménye az olasz stadionok fejlesztéséről és a biztonság szigorításáról a legtöbbek számára nyilvánvalónak tűnik, de a változás Olaszhonban vészesen lassan jön el. Pirlo kiemeli az olasz szurkolókkal kapcsolatos problémákat, és hogy szerinte hogyan kellene megoldani ezt a nehézséget anélkül, hogy a Calcio még inkább lemaradjon a többi európai topliga mögött.

„Más országokban csodálatos nézni, ahogy egy csapat busza begördül. Úgy vonulsz a pályára, hogy szurkolók tömege van az egyik oldaladon; gyerekek mosolyognak, és ezért mi is, ahogy látjuk őket. Csak nagyon ritkán van szükségünk sötétített ablakú járművekre a stadionba utazáshoz.

Viszont Olaszországban pont ellenkezőleg, az idegenbeli meccsek olyanok, akár egy rémálom. Az út a hotel és a stadion között mintha egy csatatéren vágna keresztül. Elegem van, hogy rendőrségi kíséretre van szükségünk magunk előtt, és elegem van a villogókból és szirénákból. A rendőrségnek sokkal fontosabb dolga is lenne, minthogy miattunk aggódjanak.”

Több évnyi játék top kluboknál a Brescia elhagyása után biztos hagy némi nyomot az emberben. A Napoli- és Juventus-ultrák közti összetűzések a közelmúltban a bizonyítékai annak, hogy az ország még manapság is küszködik ilyen problémákkal. Biztosan lehet mondani, hogy a Napoli szurkolói talán egy kicsit hevesebbek, mint mások, de ez nem csak egy klub sara. Ahogy Pirlo írja, ez a szurkolók egy kis, elvetemültebb csoportját jelenti – csapattól és tájegységtől függetlenül.

„Az embereknek a világban tudniuk kell ezekről a szégyentelen dolgokról. És ez ugyanilyen Észak-Olaszországban, mint a félsziget középső vagy déli részén. Ha bárki is földrajzi alapon akarna megkülönböztetéseket tenni, nagyon melléfogna.”

Az biztos, hogy a hozzáálláson muszáj lesz változtatni Olaszországban. A legtöbben azzal érvelnek, hogy az olasz stadionok leromlott állapotának javítása a leglogikusabb lépés, hogy pozitív változást idézzünk elő. Ebben a cikkben most nincs lehetőségünk a klubok költségvetési hiányosságainak tárgyalására, vagy a bürokrácia által emelt akadályok megbeszélésére, amik visszafogják a klubok fejlődését. Ami egyértelmű az az, hogy sokkal eredményesebb lenne a radikális elemek korlátozása, ha ez az egyesület által fenntartott és vezetett stadionokban történne. Olaszországban csak nagyon kevés klubnak van saját tulajdonú stadionja, de ígéretek és pénzügyi tranzakciók a közelmúltban arra utalnak, hogy sok egylet már jó úton jár.

„Nálunk nincs meg az a sportkultúra, amit máshol láthatsz. Lassan javíthatunk ezen, és mi, játékosok is segíthetjük ezt, ha nem bocsátkozunk túlzásokba. De nyilvánvalóan sok klub esetén nincs meg sem a jogi sem a területi mozgástér ezekhez.”

Talán kicsit elfogultan nyilatkozik jelenlegi hazai pályájáról, a Juventus Stadionról, de Pirlo magyarázata megállhat bármely jövőbeni klubtulajdonban levő stadionra is.

„Legalább 10 pont pluszt jelent szezononként az a pozitív légkör, amit tapasztalhatunk. A hatóságok név szerint tudják, hogy melyik székben ki ül éppen, ráadásul biztonsági őrök és kamerák is vannak. Ilyen feltételek mellett, ha valami olyat teszel, amit nem kellene, azonnal észreveszik. Nem csak látnak téged, de meg is találnak… Ha másnak nem is, kezdésnek ez is megteszi.”

Mario Balotelliről és a rasszizmusról

Miközben a biztonsági kamerákkal teli csillogó stadion egyfajta kezdet, Andrea elég okos ahhoz, hogy tisztában legyen vele, hogy ami igazán mérgezi az olasz focit, az mélyebben gyökerezik, mint az infrastruktúra. Kiemeli Balotelli helyzetét, és úgy magyarázza a rasszizmus és a játék összefonódását.

„Amikor összefutok Marióval az olasz edzőtáborban, mindig szélesen mosolygok rá. Így akarom tudtára adni, hogy én mögötte állok, és nem szabad feladnia. Egy jóindulatú gesztus. Az ellenfelek szurkolói gyakran megtalálják és zaklatják. Fogalmazzunk úgy, hogy az, ahogy az ügyeit intézi, nem teszi a legszerethetőbb emberré, de meg vagyok győződve arról, hogy ha fehér lenne, békén hagynák.”

Andrea csak röviden érinti a rasszizmust. Megemlíti, amikor Kevin-Prince Boateng elhagyta a pályát a Milan Pro Patria elleni barátságos találkozóján. Miközben megosztja velünk gondolatait, nem sok lehetséges megoldással szolgál. Talán a lehető legkevesebb vita szításával próbál a témához közelíteni, vagy talán ezzel azt akarja mondani, hogy nem tudják, hogy a megoldás az maga a téma intelligens, érett megközelítésével egyenlő.

 „Úgy gondolom, hogy az ilyesmit át kell élni ahhoz, hogy tudj reagálni rá. Ez túl kényes téma ahhoz, hogy előre tervezd a válaszodat.”

A technológiáról „A gyönyörű játékban”

Hacsak nem te vagy Sepp Blatter a FIFA elnöke, valószínűleg te is rájöttél már, hogy a technológia könnyen, rövid idő alatt, és a játék veszélyeztetése nélkül bevezethető lenne a futball világába. Andrea Pirlo is ember – bár ez még kétséges – és átérzi azt a kínt, amivel sok bírónak meg kell küzdenie egy-egy ítélet után, ha az helytelen, vagy akkor is, ha az helyes, de a szurkolók rosszallását váltja ki.

„A bíróknak rengeteg támadást kell elviselniük csak azért, mert azok, akik a döntéseket hozzák, olyan szabályokhoz ragaszkodnak, amik még annál is hülyébbek, mint amilyen régiek. Egyesek nem akarják elfogadni az élő visszajátszások bevezetését, amik megoldanák a jelenlegi problémák legalább felét, felszámolnák a vitákat, és sokkal nyugodtabbá tennék a mi (szakmai) életünket.”

Nekem már egy ideje az élő visszajátszások felé húz a szívem. Talán mivel Észak-Amerikában nőttem fel, látva a visszajátszásokat az NFL-meccseken, sokkal inkább azért értékelem, ami, és nem másért. Nincs a kezemben semmi bizonyíték, de biztos rövidebb ideig tartana a negyedik játékvezetőnek rápillantania a monitorra a vonal mellett és meghozni a helyes ítéletet a bíróval, mint az, amikor mindkét csapat/szurkolótábor/edző nekiáll vitatkozni, és a bírónak még le is kell csillapítania őket utána. Egy nagyobb szabálytalanságnál az egész nem lenne több 30 másodpercnél, és meg is születne az ítélet. A legtöbb helyen egyébként is azonnal visszajátsszák a nagyobb eseményeket (és sokan pont ezért méltatlankodnak). Ostobaság azt mondani a játékvezetőknek, hogy ami segíti őket a döntéshozatalban az pont az, hogy nem nézik meg, ami történt.

„Vitatkozni a technológia alkalmazásáról olyan, mint egy harmadik világháború a sportban. Csupán egy kis képernyő kellene, amit a negyedik játékvezető figyelhet. Még a legbonyolultabb kérdéseket is szinte azonnal döntésre lehetne vinni… Öt másodperc alatt a dilemmákat felválthatná a tiszta bizonyosság. A bírónak pedig még mindig ott maradhat a szubjektív része a dolognak, mint például megítélni, hogy egy szerelés szabálytalan volt-e vagy sem, mivel a TV-felvételek ezt nem tudják megmondani.”

Egész egyszerűnek hangzik. A megvalósításhoz alig lenne szükség némi ráfordításra bármelyik bajnokságtól, amely TV-közvetítésekkel rendelkezik, és számtalan előnnyel járna. Pirlo nem csinál mást, mint felhozza Sulley Muntari fantomgólját példaként, hogy milyen előnyökkel is járna ez a megoldás. Nem említ senkit név szerint, de mindannyian tudjuk, kiről beszél, amikor azt mondja: „Talán akkor néhányan túlléphetnének a dolgon, és törölhetnék a képeket a telefonjaikból.”

Amellett, hogy segítene a bíróknak helyes döntést hozni, még igazságos is lenne számukra. Azoknak, akik figyelemmel követik a Serie A-t, nem szükséges magyarázni, hogy milyen rágalmaknak tesznek ki egy bírót, ha valamit nem fúj be, vagy valamilyen – valójában nem létező – részrehajlást látnak. Pirlo velük is együtt érez, ahogy kifejti, hogy ideje lenne a futballnak is megérkeznie a XXI. századba.

„Az ósdi gondolkodásmódúk (mármint a döntéshozóké – a ford.) a bíróknak tesz legkevésbé jót, hiszen így magukra vannak hagyva a kivégzőosztag előtt. Amit ők egy pillanat alatt nem vesznek észre, milliók látják a TV-ben. Azok az emberek, akik nézik, pedig azt gondolják: Micsoda idióta, jól elcseszte! De amit gondolniuk kellene az az, hogy: Szegény srác, hiszen csak múlt századi eszközei vannak.”

Pirlo nem kertel. Nem finomkodik a szavakkal. Üdítő látni, hogy ez a közismerten csendes, visszahúzódó játékos valójában a színfalak mögött egy igazi mókamester, és valójában nagyon is sok mondanivalója van a modern futballal kapcsolatban. Talán csak túl félénkek voltunk, hogy megkérdezzük. Ha azért keveredtél erre az oldalra, mert Juventino/Juventina vagy, akkor nem kell győzködnöm téged, hogy el kell olvasnod ezt a könyvet. Ha azért vagy itt, mert valaki javasolta, hogy olvasd el ezt a cikket, akkor először neki köszönöm meg a közbenjárását, és utána mondom azt, hogy be kell szerezned egy példányt. Nem hiszem, hogy az Amazon.co.uk szállítana világszerte, de a könyv digitális formában is elérhető Kindle-re, vagy akár illegális beszerzési módszerek segítségével, ha gondolod.

Nem tudom eléggé ajánlani ezt a kötetet. Nem is tudtam letenni, amíg nem olvastam végig az egészet (nem vészesen hosszú) egy nap alatt. Most már nincs más hátra, mint hogy kényelmesen elhelyezkedj, tölts magadnak egy italt, és élvezd „il Maestro” munkáját, ahogy én is tettem. Biztos, hogy nem fogod megbánni.

Mikemacaroni írása

forrás: Juventusfc.hu