Milan-Inter: Avagy mérlegen a derbi

Ranieri olasz történelemből oktatta Allegrit, akinek nem jött be, hogy balhátvédjét trequartistaként próbálta eladni. Patikamérlegen a milánói derbi.

Az, hogy Ranieri elővette egyetlen igazi fegyverét, az olasz lélekből fakadó kérlelhetetlen bekkelést, talán senkit nem lepett meg – az igazi truvájt az jelentette, hogy a catenaccio stációit végigjátszva képes volt nemcsak miszlikbe aprítani a Milan játékát, de a győzelmet is kicsikarni magának. Ez utóbbi fejleményben persze jócskán benne volt Allegri keze is, valószínűleg már soha nem tudjuk meg, mi történt volna, ha egy hirtelen, ám annál ostobább ötlet által vezérelve nem a balhátvédjét teszi meg trequartistának, de azt látatlanban is adjuk, hogy sokkal rosszabb már nem lehetett volna a piros-feketék játéka. Patikamérlegen tehát a Milan-Inter, némi pszichológiával és játékelmélet-történettel megspékelve.

Minden nemzetnek megvan a maga játéka. Az angolok keményen és következetesen támadnak; a németek fogaikat összeszorítva küzdenek és kifulladásig rohangálnak; az argentinok alattomosan rugdosódnak, de csak azért, hogy egyetlen labdaművészre épülő támadójátékukkal végül az őrületbe kergessék az ellenfelüket; a brazilok pedig művészi tökéletességet hajszolva dajkálgatják a labdát, majd balett-táncosi erényeket csillogtatva futsalozzák be azt a hálóba.

Az olaszok ezzel szemben kegyetlenek. Szokták mondani, hogy taktikusan manővereznek, ami persze időnként igaz is, de valójában pusztán annyi a titkuk, hogy villámgyorsan képesek felmérni a saját erejüket. Pillanatok alatt ráeszmélnek, hogy reálisan mennyi esélyük van a győzelemre, és ennek fényében képesek az undorító fetrengéstől az egyérintős háromszögelésig terjedő skála bármelyik fokozatának eljátszására, különösebb szívfájdalom nélkül. A hagyományos olasz edző és a hagyományos olasz játékos abból a kevéssé vitatható alaptézisből indul ki, miszerint, ha nem kapsz gólt, biztosan nem veszted el a mérkőzést.

A legtökéletesebben Gianni Brera foglalta össze az olasz pszichéből fakadó, a védekezést művészi szintre emelő játékstílus esszenciáját – szerinte például a tökéletes futballmérkőzés 0-0-ra végződik. A világfutballt a hatvanas évek derekán alapjaiban átrendező catenaccio tehát voltaképpen abból a pofonegyszerű megfigyelésből alakult ki, mely szerint az erősebb ellenfelet is le lehet győzni, ha nem arra törekedsz, hogy megverd őt, hanem arra, hogy még véletlenül se kapj ki tőle. Azt pedig ugye már senkinek nem kell különösebben magyarázni, hogy Olaszországban a győzelem elérése érdekében mindent szabad, nincs olyan a futballt értő ember a csizmán, aki meglepődne azon, hogy egy gárda a csapatbuszt is leparkolja a kapuja elé, annak érdekében, hogy ne kapjon ki. „Ha a győzelemhez az kell, hogy ne a győzelemre játsszunk, akkor nem fogunk arra játszani.”

Ez utóbbi idézet speciel attól az Helenio Herrerától származik, akinek a kollektív tudat a catenaccio feltalálását és csúcsra járatását tulajdonítja – apró baki, hogy e két kitételből maximum a második lehet igaz. A catenaccio mint játékrendszer ugyanis nem a hatvanas években született, de még csak nem is Olaszországban; egy bizonyos Karl Rappan nevezetű svájci úriember ugyanis már a harmincas évek derekán kipróbálta, milyen az, ha megkíséreljük megakadályozni az ellenfelet a gólszerzésben. Anélkül, hogy túlzottan elmélyednénk játékelmélet-történeti kérdésekben, azt azért illik megjegyezni, hogy a Rappan ötletei (a hagyományos 2-3-5-ös rendszer fedezetsorának szélsőit húzta vissza a védelembe) alapján kialakult verrou (retesz) legnagyobb erénye kétségkívül a szervezettségben rejlett: az ilyen formációban gondolkodó edzőnek mindig az volt az elsődleges, hogy csapata egységesen mozogjon, és ne csupán egyének összessége legyen. Az már csak hab volt a tortán, hogy a libero „feltalálásának” köszönhetően a rendszer egyszerre volt képes létszámfölényt kialakítani védekezésben, és szabad embert biztosítani a támadások során.

Helenio Herrera aztán továbbfejlesztette a betonkeménységű reteszt (nem szabad persze elfelejtkezni olyan edzőfejedelmek szerepéről sem, mint Nereo Rocco, vagy Alfredo Foni), megalkotta a szabadon felfutó hátvéd (wingback) szerepkörét, és kiegészítette a rendszert egy minden helyzetben higgadt és pontos söprögetővel – az eredmény két BEK-győzelem, és három bajnoki cím lett, de ennél sokkal többet jelentett a tény, miszerint az Inter félelmetes kontráival szinte nem volt csapat a világon, amelyik tudott volna mit kezdeni.

Az utóbbi jó egy évtized olasz futballsikerei (nem volt sok belőlük) szintén ennek a játékfelfogásnak az eredményeként születtek, 2006-ban Lippi szétvédekezte a világot Németországban, majd két esztendővel ezelőtt Mourinho is a betonkeménységű Lucio-Samuel-Cambiasso-Motta kvartettnek köszönhetett sokat a BL-győzelem alkalmával. A világ viszont már jó ideje túllépett nemhogy a catenaccio formai, de elméleti mozgatórugóin is, mi sem jobb példa erre, minthogy a 2000-s évek közepének kétszeres BL-győztes Milanjának köze sem volt a hagyományos olasz játékstílushoz és felfogáshoz, Ancelotti nem szégyellte olykor három irányítóval pályára küldeni a csapatát. Ami azonban Európában verhetetlennek bizonyult, odahaza nem volt elég a prófétasághoz, a Milan mindössze egyetlen scudettót tudott felnyalábolni 2004-ben, a többit begyűjtötte a Capello keze alatt a könyörtelen védekezés és rombolás bronzszobrává formálódó Juventus.

Ilyen előzmények után valószínűleg már senkit nem lep meg, hogy a sokat megélt öreg harcos,Claudio Ranieri, miután felismerte, hogy csapatának körömpiszoknyi esélye sincs a Milan ellen, miért döntött úgy, hogy felhúzza a betonreteszt a kapuja előtt, és jó lokálpatrióta módjára megpróbálja a hagyományos talján szellemiség alapján szétbekkelni az ellenfelét. Meg sem fordult a fejében, hogy az utóbbi időben remekül teljesítő Alvareznek szabad kezet adjon, fel sem merült benne, hogy a felépülő Sneijder csatasorba állításával meglepje Allegrit – inkább fogta magát, felpakolt kilenc embert a saját térfelére (ebből nyolc a kapu 25 méteres vonzáskörzetében taposta egymás sarkát) és várta, mihez kezd a nagy hírű ellenfél.

Allegri a kiforrott edzői logikával szemben megszeppent óvodásokra jellemző tanácstalansággal támasztotta a kispad oldalát, nemhogy meglepni nem tudta a dörzsölt Ranierit, de még arra is képtelen volt, hogy mérkőzés közben, a számára igencsak kellemetlen fejleményeket konstatálva változtasson elképzelésein. Mert az bizony elég hamar kiderült, hogy az Ibrahimovic visszalépéseire és Emanuelson irányítójátékára felhúzott Milan-taktika förtelmes nagy bukás lett, még arra sem volt igazából szükség, hogy az Inter-játékosai végigjátsszák a gondosan eltervezett, nagy meghalási jeleneteiket.

Azzal, hogy Ranieri nem szakított a 4-4-2-vel, ráadásul védekezésben nyolc játékossal tömörült a saját kapujától számított harminc méteres folyosón belül, teljesen hatástalanná vált az Allegri által megálmodott három középső középpályásra építő játék – azon egyszerű oknál fogva, hogy az Internek meg sem fordult a fejében a támadásvezetés. Van Bommel teljesen feleslegesen ácsorgott a védelem előtt, és Nocerino is hiába várta felajzott harci bikaként az előretörő Alvarezt, az csak nem akar elindulni felé. Ranieri tehát előbb mesterien belekényszerítette a Milant egy olyan pozíciós játékba, ahol az Inter mennyiségi és minőségi fölényt tudott kialakítani a pálya csaknem minden pontján – majd amolyan slusszpoénként, a végére fel is őrölte ellenfelét.

A catenaccio nagy diadala volt az idei első Derby della Madonnina, és ez akkor sem lenne másként, ha Milito egy egészen valószínűtlen Zanetti-megindulást követően nem gyalogol egészen a kapuig, és nem szerzi meg a győztes gólt a kék-feketéknek. Egészen egyszerűen azért, mert a mérkőzés előtt minden észérv a Milan sikere mellett szólt, Allegri elméletileg könnyen sakkozhatott volna úgy is, hogy csapatának legnagyobb erősségei (mobilis támadóalakzat, gyors átmenet védekezésből támadásba) éppen az Inter leginkább tapintható gyengeségeivel (lassú védelem, gyenge szélsők) kerüljenek szembe a pályán. Hogy ez nem sikerült neki, az leginkább Ranieri érdeme, aki mesterien erőltette rá az akaratát a Milanra, pontosan az, és pontosan úgy történt a pályán, amire ő számított, következésképpen végig a kezében tudta tartani a meccset, egy pillanatra sem merült fel annak a lehetősége, hogy Allegri meglepetést okozhat neki. Az Inter pajzsán nem volt egyetlen rés sem, helyette viszont elkezdett repedezni a Milan mezére felrajzolt, a scudettót jelképező másik – a mérkőzést látva, korántsem olyan egyértelmű esélyese a bajnoki címnek a Milan, mint azt korábban várni lehetett.

Bár tény, hogy az Inter és Ranieri is nagyot villantott vasárnap este, butaság lenne elhamarkodott következtetést levonni egyetlen mérkőzésből. Az Inter az idei bajnokságban messze nem Scudetto-esélyes még, és nem feltétlenül a hat pontos hátránya miatt. Nem szabad elfelejteni, hogy Ranieri még soha életében nem nyert semmit, ilyen szempontból már-már a csoda határait súrolná, ha éppen ezzel a meglehetősen korlátolt lehetőségeket felvillantó Inter-kerettel sikerülne neki, főleg úgy, hogy legalább kettő, de talán három közvetlen rivális is jobb, kompaktabb csapattal dolgozhat nála. Az sem feltétlenül fogja az Inter malmára hajtani a vizet, hogy olasz csapatok közül ők jutnak majd a legtovább a nemzetközi kupákban – a Marseille kiverése ugyanis gyakorlatilag kötelező feladat, miközben a Milan és a Napoli várhatóan elhullik az Arsenal és a Chelsea ellenében, a Juventus pedig ugye nem is mérette meg magát a kontinensen.

A másik oldalon szintén balgaság lenne egy vereség miatt máris siratni a bajnoki címet, de tény, Allegri a nagy rangadókon feltűnően rosszul meccsel, 5 meccsből 2 pontot hozott ki eddig ebben az idényben, ez pedig nem túl szívmelengető statisztika a Milan-fanatikusoknak.

hatharom.hu