Kedves Alessandro Florenzi!
Kedves Alessandro Florenzi!
Hagyjuk a formaságokat, ugorjunk mindjárt a lényegre, ami nem más, mint a te megtévesztésed. Azt értjük ez alatt, ahogy megtévesztesz másokat és közben saját magadat is. Álarcot viselsz, Alessandro, a pályán és azon kívül is. Nem sokan vették észre, de már négy éve viseled, amióta visszajöttél a Crotonéból, a Serie B-ből, ahol kölcsönben voltál.
A maszkod által képviselt karakter provinciális, idejétmúlt. Egyértelműen mutatja a határaid, emiatt tudnak olyan könnyen alkalmazni az edzők. Ránéz az ember arra a maszkra és nem lát mást, mint egy gyereket focizni a templom mögötti udvaron, ahol az öregek újságot olvasnak, a beton repedésein pedig kikandikál a gyom. Még a “Kedves Alessandro Florenzi” is túl formális köszöntésnek tűnik – a Sandro vagy az Ale is megtenné. Vagy akár a “Róma Törpéje” is, ahogy magadat nevezted egy Youtube-videóban, ahol egy PlayStation játékon ment a vita, és talán triviálisnak tűnik ez a részlet, mégis pontosan mutatja, miért olyan meggyőző az a maszk, amit viselsz.
Csak egy átlagos romano a húszas éveiben, aki felfelé szalad a nagymamájához a nézőtéren, hogy megcsókolja, mintha még mindig a templom mögötti téren lenne.
Hát, Ale, mi már átlátunk ezen a hazugságon. A futballstílusod tele van ellentmondásokkal, de röviden összefoglalva egyáltalán nem átlagos, nem idejétmúlt. Kis túlzással egy Simone Perrotta 2.0 vagy, aki szinte kimeríthetetlen állóképességgel játszik, gyors fel-alá futásokkal, hogy a csapat minden részén besegítsen.
De Perrotta nem igazán tudta, mit tegyen még hozzá.
A te esetedben inkább az lehet a kérdés: miről nem tudod, hogy hogyan csináld? A keresztlabdáid, a passzaid, a labdavezetésed és a befejezésed is sokkal magasabb szinten van, mint ahogyan azt egy “kisgazdától” elvárná az ember. A hozzáállásod példaértékű: tisztán és keményen játszol, sosem adod meg magad. Talán te vagy az az Azzurro, aki a világ bármelyik válogatottjába kapna meghívót, és nem azért mert a legjobb középpályások egyike vagy (mert nem vagy az), hanem mert te 5 játékos vagy egybegyúrva. Szélső védő? Pipa. Jobb szélső támadó? Pipa. Bal szélső támadó? Pipa. Középső középpályás? Pipa. Csatár? Pipa. Talán lassan már a kapuban is ki kéne próbálnod magad.
Aztán egyszer csak eljön a pillanat, ami után mégis kategorizálni kell téged. Az az ollózás a Genoa ellen. Az a szóló és az azt követő rakéta, amivel elsüllyesztetted a Sassuolot. Az a lehetetlen lövés a Barcelona ellen. Ezek nem Perrotta-gólok, legyen az Perrotta 2.0 vagy 3.0, akármi, ez posztmodern művészet.Van valami csodálatos a játékodban, valami bizarr. Nincs meg benned az az átláthatóság és elegancia, ami Lorenzo Insignében. Nem rendelkezel Federico Bernardeschi táncszerű mozdulataival. A te játékod szépsége másban rejlik.
Vannak mások az Azzurri között, akik jobb futballisták, mint te. De senki még csak meg sem közelíti a te sokoldalúságodat, Alessandro. És egy olyan tornán, ahol egy csapatnak a sérülésekhez, eltiltásokhoz, és mindenféle változást igénylő körülményhez kell igazodnia szinte órák, percek alatt, egy hozzád hasonló játékoson múlhat a világon minden. Te vagy Olaszország válasza a természetes kiválasztódásra. Te vagy a továbbfejlesztett dodó.
Tudod te ezt, Alessandro? Láttad már magadat anélkül a maszk nélkül? Most nem a templom mögött kell játszanod, hanem a katedrális színe előtt, a futball Notre Dame-jában. Az ártatlanságod megnyerő, de egyszerűen hazugság.
A te focid, Alessandro, azt a nyelvet beszéli, amit Európában mindenki megért. Arra kérünk, fontold meg, amit Hermann Hesse mondott, hogy minden embernek az a hivatása, hogy megtalálja a saját magához vezető utat, és egyúttal otthon hagyja azt a maszkot. Nekünk nem kell újra elmondanunk, mutasd meg Európának, hogy ki vagy valójában. A többi meg majd jön magától.
Andrea Tallarita, Football Italia
Hagyjuk a formaságokat, ugorjunk mindjárt a lényegre, ami nem más, mint a te megtévesztésed. Azt értjük ez alatt, ahogy megtévesztesz másokat és közben saját magadat is. Álarcot viselsz, Alessandro, a pályán és azon kívül is. Nem sokan vették észre, de már négy éve viseled, amióta visszajöttél a Crotonéból, a Serie B-ből, ahol kölcsönben voltál.
A maszkod által képviselt karakter provinciális, idejétmúlt. Egyértelműen mutatja a határaid, emiatt tudnak olyan könnyen alkalmazni az edzők. Ránéz az ember arra a maszkra és nem lát mást, mint egy gyereket focizni a templom mögötti udvaron, ahol az öregek újságot olvasnak, a beton repedésein pedig kikandikál a gyom. Még a “Kedves Alessandro Florenzi” is túl formális köszöntésnek tűnik – a Sandro vagy az Ale is megtenné. Vagy akár a “Róma Törpéje” is, ahogy magadat nevezted egy Youtube-videóban, ahol egy PlayStation játékon ment a vita, és talán triviálisnak tűnik ez a részlet, mégis pontosan mutatja, miért olyan meggyőző az a maszk, amit viselsz.
Csak egy átlagos romano a húszas éveiben, aki felfelé szalad a nagymamájához a nézőtéren, hogy megcsókolja, mintha még mindig a templom mögötti téren lenne.
Hát, Ale, mi már átlátunk ezen a hazugságon. A futballstílusod tele van ellentmondásokkal, de röviden összefoglalva egyáltalán nem átlagos, nem idejétmúlt. Kis túlzással egy Simone Perrotta 2.0 vagy, aki szinte kimeríthetetlen állóképességgel játszik, gyors fel-alá futásokkal, hogy a csapat minden részén besegítsen.
De Perrotta nem igazán tudta, mit tegyen még hozzá.
A te esetedben inkább az lehet a kérdés: miről nem tudod, hogy hogyan csináld? A keresztlabdáid, a passzaid, a labdavezetésed és a befejezésed is sokkal magasabb szinten van, mint ahogyan azt egy “kisgazdától” elvárná az ember. A hozzáállásod példaértékű: tisztán és keményen játszol, sosem adod meg magad. Talán te vagy az az Azzurro, aki a világ bármelyik válogatottjába kapna meghívót, és nem azért mert a legjobb középpályások egyike vagy (mert nem vagy az), hanem mert te 5 játékos vagy egybegyúrva. Szélső védő? Pipa. Jobb szélső támadó? Pipa. Bal szélső támadó? Pipa. Középső középpályás? Pipa. Csatár? Pipa. Talán lassan már a kapuban is ki kéne próbálnod magad.
Aztán egyszer csak eljön a pillanat, ami után mégis kategorizálni kell téged. Az az ollózás a Genoa ellen. Az a szóló és az azt követő rakéta, amivel elsüllyesztetted a Sassuolot. Az a lehetetlen lövés a Barcelona ellen. Ezek nem Perrotta-gólok, legyen az Perrotta 2.0 vagy 3.0, akármi, ez posztmodern művészet.Van valami csodálatos a játékodban, valami bizarr. Nincs meg benned az az átláthatóság és elegancia, ami Lorenzo Insignében. Nem rendelkezel Federico Bernardeschi táncszerű mozdulataival. A te játékod szépsége másban rejlik.
Vannak mások az Azzurri között, akik jobb futballisták, mint te. De senki még csak meg sem közelíti a te sokoldalúságodat, Alessandro. És egy olyan tornán, ahol egy csapatnak a sérülésekhez, eltiltásokhoz, és mindenféle változást igénylő körülményhez kell igazodnia szinte órák, percek alatt, egy hozzád hasonló játékoson múlhat a világon minden. Te vagy Olaszország válasza a természetes kiválasztódásra. Te vagy a továbbfejlesztett dodó.
Tudod te ezt, Alessandro? Láttad már magadat anélkül a maszk nélkül? Most nem a templom mögött kell játszanod, hanem a katedrális színe előtt, a futball Notre Dame-jában. Az ártatlanságod megnyerő, de egyszerűen hazugság.
A te focid, Alessandro, azt a nyelvet beszéli, amit Európában mindenki megért. Arra kérünk, fontold meg, amit Hermann Hesse mondott, hogy minden embernek az a hivatása, hogy megtalálja a saját magához vezető utat, és egyúttal otthon hagyja azt a maszkot. Nekünk nem kell újra elmondanunk, mutasd meg Európának, hogy ki vagy valójában. A többi meg majd jön magától.
Andrea Tallarita, Football Italia
forrás: azzurri.co.hu