Szezonértékelő(5), Napoli – Hatalmas pech, vagy sorsszerű bukás?
Ötödik részéhez érkezett szezonértékelő sorozatunk, melyben a Serie A
elmúlt idényét vesszük górcső alá csapatról csapatra haladva.
Ezúttal a szezon egyik csalódásaként regisztrált Napoli kerül nagyító alá.
Pedig a Napoli ismételten nagy reményekkel vágott neki az új idénynek. Aurelio De Laurentiis gárdája éveken át folytatott szisztematikus építkezést, egyre közelebb kerülve az élmezőnyhöz, míg végül 2010-ben Cavani megszerzésével összeállt egy olyan álomtrió, amely Walter Mazzarri irányításával predesztrinálva volt a sikerre. 2010/2011-ben ennek megfelelően sikerült is felérniük az áhított dobogó legalsó fokára, amivel egyenes ágon kvalifikálták magukat a Bajnokok Ligájába. Egy évvel később kiváló BL-szereplés (továbbjutás a halálcsoportból a Manchester City előtt, majd hosszabbításos kiesés a későbbi győztes Chelsea ellen) következett, ami viszont rányomta a bélyegét a csapat bajnoki szereplésére, akiknek így be kellett érniük az 5. hellyel – igaz, a végletekig kiélezett végjátékban csak 3 ponttal maradtak le a dobogóról.
A 2011/2012-es szezon hozhatta volna meg az igazi áttörést. A váratlanul meggyengülő Milant lelépve a déliek a címvédő Juventus elsőszámú kihívójává léptek elő, Nápolyban pedig mindenki érezte: most jött el az idő, Maradona óta először talán újra bajnok lehet a csapat. Nem lett – a sokkal kiegyensúlyozottabban szereplő Juventus végül 9 pontot vert kék mezes riválisára, ráadásul az Európa-ligában is hamar, már a legjobb 16 között jött a végállomás: 0-5 a Viktoria Plzen ellen… 2014 nyarán nagy változások jöttek, távozott ugyanis Cavani, akit Higuaínnal igyekeztek pótolni, de a csapathoz került többek között Reina, Albiol, Mertens és Callejón is. Váltás történt a kispadon is, Mazzarri helyét Benítez vette át, aki új csapat építésébe fogott.
A Napoli vissza is tért a dobogóra, a BL-ből 12 ponttal, iszonyú pechhel esett ki, majd az El-ben a Porto jelentette a végállomást. Ekkor még úgy tűnt, lehet valami a Benítez-féle gárdából.
Aztán jött az augusztus, elkezdődött az új szezon, és Rafa Benítez rögtön meg is bukott Nápolyban – erről itt írtam bővebben az Athletic Bilbao elleni kínos, és kínosan korai BL-búcsú után. A spanyol mester első egy éve során rengeteg pénzt kapott, melyet nagyrészt saját szájíze szerint költhetett el, volt tehát forrása és ideje is, hogy kialakítsa azt a csapatot, amely már valóban a sajátja lesz, az ő keze munkáját viseli magán. Nos, Benítez fel is építette ezt a csapatot, de az első nyár tetszetős igazolásai után az idei szezonban az új nevek Koulibaly, Michu, De Guzman és David Lopez voltak…
Benítez végül maradhatott, bár a nyár végén többször is olvashattunk róla, hogy edzőt keres a Napoli, de valószínűleg az idő rövidsége is közrejátszott abban, hogy új esélyt adtak a spanyolnak. Ekkor mindenki úgy számolt, hogy a továbbra is első erőnek számító, de Conte távozását talán megsínylő Juventus és a tovább erősítő Roma mögött ismét harmadik lehet a Napoli, de természetesen minimum a Farkasok elkapásában bíztak a kék mezesek szurkolói, miközben hátulról azért fenyegetett a Fiorentina, a két milánói csapat, és a Lazio is.
A szezont nem kezdték igazán jól Higuainék, az első 4 körben csak 4 pontot gyűjtöttek, de ezt egy sikerszéria követte, egészen december közepéig veretlen maradt a csapat – igaz, ez alatt 11 meccsükből 6-szor is csak remiztek aktuális ellenfelükkel. Decemberben aztán a Milan győzte le a csapatot, januárban pedig emberemlékezet óta először kaptak ki otthon a Juventustól – a kettő között viszont egy kupa is jutott a gárdának, a december végi Olasz Szuperkupa-döntőben ugyanis 2-2 után, büntetőkkel sikerült legyőzni Dohában a Juventust. Eközben ráadásul jól alakultak a dolgok Európában is, a csapat könnyedén nyerte meg csoportját az Európa-ligában. Ekkortájt kissé elhalkultak a vészharangok.
A tavaszi szezon azonban ismét nem úgy alakult, ahogy azt eltervezték a San Paoloban. Bár a Juve elleni vereség után megnyert zsinórban 4 meccset a csapat, ezt egy borzasztó széria követte, amiről visszatekintve kijelenthetjük, hogy döntő jelentőséggel bírt a gyenge helyezés szempontjából. A Napoli február közepe és április eleje között csak a Sassuolót tudta legyőzni, 7 meccsen mindössze 5 pontot gyűjtöttek be. Vigaszul szolgált, hogy eközben előbb a Trabzonsport (5-0), majd a Dinamo Moszkvát (3-1) lépte le simán a csapat az Elb-ben, és bejutott a legjobb 8 közé.
Április aztán újabb fordulópontot hozott – vagyis inkább hozhatott volna. A Napoli összekapta magát, és egy három meccses győzelmi sorozattal jött ki a bajnoki gödörből, ráadásul a Fiorentinát és a Sampdoriát is sikerült két vállra fektetni. Erre az időszakra esett a csapat szezonjának csúcspontja, legjobb meccse is: az Európa-liga negyeddöntőjében már az odavágón, idegenben intézték el tükörsima 4-1-es győzelemmel a továbbjutást a Wolfsburg ellen, akik bivalyerős formában voltak, otthon megállíthatatlannak tűntek, és sokak szerint már a sorozat legnagyobb esélyesének számítottak. A visszavágón nem okozott gondot a továbbjutás kiharcolása, és már csak azért kellett szurkolni, hogy elkerülje a csapat a Fiorentinát az elődöntő sorsolásán!
Ez volt az a pont, amikor Nápolyban minden bizonnyal elhitték, hogy mégis nagy szezonjuk lehet, hiszen egy európai kupagyőzelem bizonyosan kárpótolt volna mindenkit a gyengébb rajtért, ráadásul automatikus BL-indulást is jelentett volna. Mi magunk is mind elhittük, hogy igazán nagy szezonunk lehet: a BL-ben a Juventus, az El-ben a Napoli és a Fior vitézkedett a végső győzelemért…
A pofon gyorsan és könyörtelenül jött, és elsősorban persze a nápolyiaknak fájt. 15 nap leforgása alatt a csapat előbb kikapott a bajnokságban az Empolitól (4-2), majd bár legyőzte a Milant, de ikszelt a Parmával – eközben pedig általános megdöbbenésre nem tudott felülkerekedni a Dnipro együttesén, így az egyik utolsó lépcsőfokon elbukva kizúgott az Európa-ligából is.
Egyetlen reménye maradt így a gárdának a szezon részleges megmentésére: ha sikerül megelőzni a Laziót és/vagy a Romát a bajnokságban, és így felérni a dobogóra. Reményt adott ehhez, hogy a rómaiak előtt még állt egy városi derby, a Lazio pedig épp a Napoli ellen zárta a bajnokságot. Benítezék azonban az utolsó előtti körben bántóan simán kaptak ki a BL-fináléra pihenő Juve B csapatától, de az utolsó körre így is maradt egy hatalmas sanszuk: ha sikerül legyőzniük az utolsó körben, hazai pályán a Laziót, biztosan övék a tabella 3. helye.
Ahogy a teljes utolsó fordulót, ezt a meccset is különösen sokáig emlegetjük majd. A két csapat nem óvatoskodott, egy hihetetlenül sok fordulattal tarkított, drámai meccset, a szezon meccsét játszották egymással. Félidőben a Lazio 2-0-ra vezetett, és úgy tűnt, mindennek vége Nápolyban, de még hátravolt 45 perc… Fordulás után Higuain szépített, majd felcsillant a remény, hiszen Parolo piros lappal kiszállt a játékból. Mindössze 2 perccel később Higuaín ismét villant, de a 2-2 még a Laziónak kedvezett. A 71. percben lefagyott a mosoly a nápolyi arcokról, hiszen Ghoulamot is kiállították – de a 76. percben egy emberként őrjöngtek, hiszen büntetőhöz jutott a Napoli. Gonzalo Higuaín, a meccs hőse odaállt, nekifutott – és hibázott, amivel egy csapásra antihőssé vált az addig ünnepelt Pipita. Az utolsó percekben ráadásul Onazi és Klose is bepakoltak 1-1 gólt, így a Lazio 4-2-re nyert, és megőrizte harmadik helyét – a Napolit pedig az utolsó pillanatban még a nagyot hajrázó Fiorentina is megelőzte.
Mindössze 5. helyen zárta tehát a szezont a Napoli, amelyet érthető módon óriási csalódásként éltek meg Nápolyban. A nem sokkal korábban még szerződéshosszabbítási ajánlattal bombázott Benítez megítélése egy csapásra megváltozott, a spanyolt nem marasztalták tovább, így éppen kapóra jött a Real Madrid ajánlata – Benítez távozott, de ott hagyott maga után két évnyi keserűséget, rengeteg elszórt pénzt, egy elégedetlen csapatot az elégedetlen elnökkel az elégedetlen szurkolók gyűrűjében.
Talán sosem tudjuk meg teljes bizonyossággal, hogy Benítez két éve és a kvázi sikertelenség egy nagy pechsorozat eredménye, vagy sokkal inkább a mester hibája volt. Tény, hogy ha visszatekintünk, sokszor nüanszok döntöttek a Napoli ellen: az első évben összejött a dobogó, a BL-ben pedig valóban elképesztő módon esett ki a csapat, idén pedig gyakorlatilag 3 meccsen szállt el minden: először a Bilbao ellen a BL-ben, ahol egy rossz negyed óra okozta a Napoli vesztét, másodszor a Dnipro ellen az El-ben, ahol a jóval kisebb költségvetésű ukrán csapat ellen mindenki biztosra vette a sikert, és harmadszor a Lazio ellen az utolsó bajnokin, ahol egy elképesztő és őrült meccsen akár teljesen ellentétesen is alakulhattak volna a dolgok.
Mégsem gondolom, hogy mindez csak a balszerencse kérdése lett volna, avagy nem azon múlott mindez, hogy az említett három meccsen éppen rossz napot fogott ki a csapat. A valóság véleményem szerint az, hogy ekkora költségvetéssel, ilyen igazolási szabadsággal és ilyen kerettel nem lett volna szabad ennyire kihegyeznie egyik sorozatban sem a dolgokat a Napolinak. A Bilbao elleni buktát nem igazán lehet megmagyarázni, a Dnipro ellenit még kevésbé, a bajnokságban pedig (tekintve, hogy a 2. és a 3. mindössze 70 és 69 pontot gyűjtött – egy évvel korábban ez a két szám 85 és 78 volt…) már korábban bebiztosíthatta volna a dobogót a Napoli, ha egy picivel kiegyensúlyozottabban teljesít az idény során – akkor pedig nem lett volna ki-ki meccs a Lazio elleni rangadó… Benítez pénzt, időt és szabadságot kapott, hogy felépítse a csapatát, de az általa épített csapat gyenge volt a kapuban (Cabral és Andujar is sorra potyáztak idén), a védelme recsegett-ropogott (Henrique, Albiol és Koulibaly sem Napoli-szintű focisták), a középpályáról mindent elmond, hogy a korábban a csapat egyik legnagyobb erősségének számító Inler helyét David Lopez vette át – és még Nápoly új csillaga, Gonzalo Higuaín, aki a Vezúv tövében Maradona óta a legnagyobb – még ő is visszaesett, egy idő után már képes volt bármit kihagyni, olyannyira, hogy sokan őt teszik felelőssé Argentína Copa América-kudarcáért is.
A kérdés most már csak az, hogy utódja, az Empolit remekül összerakó, de ezen a szinten teljesen tapasztalatlan Maurizio Sarri mit tud majd letenni az asztalra. Az biztos, hogy nem lesz egyszerű Sarri mester feladata, hiszen egy nehéz helyzetben lévő gárdát vett át, ahol a hírek szerint rossz az öltözői morál, a legnagyobb név, Higuaín elvágyódik, ráadásul jól láthatóan több olyan játékos is van a csapatban, akiket sürgősen le kellene cserélni.
Éppen ezért úgy érzem, hogy a következő év nem a sikerekről, sokkal inkább az újjáépítésről fog szólni Nápolyban – hogy aztán az újjáépítés után, a második évétől mit tud majd elérni a csapattal Maurizio Sarri, az még a jövő zenéje.
Ezúttal a szezon egyik csalódásaként regisztrált Napoli kerül nagyító alá.
Pedig a Napoli ismételten nagy reményekkel vágott neki az új idénynek. Aurelio De Laurentiis gárdája éveken át folytatott szisztematikus építkezést, egyre közelebb kerülve az élmezőnyhöz, míg végül 2010-ben Cavani megszerzésével összeállt egy olyan álomtrió, amely Walter Mazzarri irányításával predesztrinálva volt a sikerre. 2010/2011-ben ennek megfelelően sikerült is felérniük az áhított dobogó legalsó fokára, amivel egyenes ágon kvalifikálták magukat a Bajnokok Ligájába. Egy évvel később kiváló BL-szereplés (továbbjutás a halálcsoportból a Manchester City előtt, majd hosszabbításos kiesés a későbbi győztes Chelsea ellen) következett, ami viszont rányomta a bélyegét a csapat bajnoki szereplésére, akiknek így be kellett érniük az 5. hellyel – igaz, a végletekig kiélezett végjátékban csak 3 ponttal maradtak le a dobogóról.
A 2011/2012-es szezon hozhatta volna meg az igazi áttörést. A váratlanul meggyengülő Milant lelépve a déliek a címvédő Juventus elsőszámú kihívójává léptek elő, Nápolyban pedig mindenki érezte: most jött el az idő, Maradona óta először talán újra bajnok lehet a csapat. Nem lett – a sokkal kiegyensúlyozottabban szereplő Juventus végül 9 pontot vert kék mezes riválisára, ráadásul az Európa-ligában is hamar, már a legjobb 16 között jött a végállomás: 0-5 a Viktoria Plzen ellen… 2014 nyarán nagy változások jöttek, távozott ugyanis Cavani, akit Higuaínnal igyekeztek pótolni, de a csapathoz került többek között Reina, Albiol, Mertens és Callejón is. Váltás történt a kispadon is, Mazzarri helyét Benítez vette át, aki új csapat építésébe fogott.
A Napoli vissza is tért a dobogóra, a BL-ből 12 ponttal, iszonyú pechhel esett ki, majd az El-ben a Porto jelentette a végállomást. Ekkor még úgy tűnt, lehet valami a Benítez-féle gárdából.
Aztán jött az augusztus, elkezdődött az új szezon, és Rafa Benítez rögtön meg is bukott Nápolyban – erről itt írtam bővebben az Athletic Bilbao elleni kínos, és kínosan korai BL-búcsú után. A spanyol mester első egy éve során rengeteg pénzt kapott, melyet nagyrészt saját szájíze szerint költhetett el, volt tehát forrása és ideje is, hogy kialakítsa azt a csapatot, amely már valóban a sajátja lesz, az ő keze munkáját viseli magán. Nos, Benítez fel is építette ezt a csapatot, de az első nyár tetszetős igazolásai után az idei szezonban az új nevek Koulibaly, Michu, De Guzman és David Lopez voltak…
Benítez végül maradhatott, bár a nyár végén többször is olvashattunk róla, hogy edzőt keres a Napoli, de valószínűleg az idő rövidsége is közrejátszott abban, hogy új esélyt adtak a spanyolnak. Ekkor mindenki úgy számolt, hogy a továbbra is első erőnek számító, de Conte távozását talán megsínylő Juventus és a tovább erősítő Roma mögött ismét harmadik lehet a Napoli, de természetesen minimum a Farkasok elkapásában bíztak a kék mezesek szurkolói, miközben hátulról azért fenyegetett a Fiorentina, a két milánói csapat, és a Lazio is.
A szezont nem kezdték igazán jól Higuainék, az első 4 körben csak 4 pontot gyűjtöttek, de ezt egy sikerszéria követte, egészen december közepéig veretlen maradt a csapat – igaz, ez alatt 11 meccsükből 6-szor is csak remiztek aktuális ellenfelükkel. Decemberben aztán a Milan győzte le a csapatot, januárban pedig emberemlékezet óta először kaptak ki otthon a Juventustól – a kettő között viszont egy kupa is jutott a gárdának, a december végi Olasz Szuperkupa-döntőben ugyanis 2-2 után, büntetőkkel sikerült legyőzni Dohában a Juventust. Eközben ráadásul jól alakultak a dolgok Európában is, a csapat könnyedén nyerte meg csoportját az Európa-ligában. Ekkortájt kissé elhalkultak a vészharangok.
A tavaszi szezon azonban ismét nem úgy alakult, ahogy azt eltervezték a San Paoloban. Bár a Juve elleni vereség után megnyert zsinórban 4 meccset a csapat, ezt egy borzasztó széria követte, amiről visszatekintve kijelenthetjük, hogy döntő jelentőséggel bírt a gyenge helyezés szempontjából. A Napoli február közepe és április eleje között csak a Sassuolót tudta legyőzni, 7 meccsen mindössze 5 pontot gyűjtöttek be. Vigaszul szolgált, hogy eközben előbb a Trabzonsport (5-0), majd a Dinamo Moszkvát (3-1) lépte le simán a csapat az Elb-ben, és bejutott a legjobb 8 közé.
Április aztán újabb fordulópontot hozott – vagyis inkább hozhatott volna. A Napoli összekapta magát, és egy három meccses győzelmi sorozattal jött ki a bajnoki gödörből, ráadásul a Fiorentinát és a Sampdoriát is sikerült két vállra fektetni. Erre az időszakra esett a csapat szezonjának csúcspontja, legjobb meccse is: az Európa-liga negyeddöntőjében már az odavágón, idegenben intézték el tükörsima 4-1-es győzelemmel a továbbjutást a Wolfsburg ellen, akik bivalyerős formában voltak, otthon megállíthatatlannak tűntek, és sokak szerint már a sorozat legnagyobb esélyesének számítottak. A visszavágón nem okozott gondot a továbbjutás kiharcolása, és már csak azért kellett szurkolni, hogy elkerülje a csapat a Fiorentinát az elődöntő sorsolásán!
Ez volt az a pont, amikor Nápolyban minden bizonnyal elhitték, hogy mégis nagy szezonjuk lehet, hiszen egy európai kupagyőzelem bizonyosan kárpótolt volna mindenkit a gyengébb rajtért, ráadásul automatikus BL-indulást is jelentett volna. Mi magunk is mind elhittük, hogy igazán nagy szezonunk lehet: a BL-ben a Juventus, az El-ben a Napoli és a Fior vitézkedett a végső győzelemért…
A pofon gyorsan és könyörtelenül jött, és elsősorban persze a nápolyiaknak fájt. 15 nap leforgása alatt a csapat előbb kikapott a bajnokságban az Empolitól (4-2), majd bár legyőzte a Milant, de ikszelt a Parmával – eközben pedig általános megdöbbenésre nem tudott felülkerekedni a Dnipro együttesén, így az egyik utolsó lépcsőfokon elbukva kizúgott az Európa-ligából is.
Egyetlen reménye maradt így a gárdának a szezon részleges megmentésére: ha sikerül megelőzni a Laziót és/vagy a Romát a bajnokságban, és így felérni a dobogóra. Reményt adott ehhez, hogy a rómaiak előtt még állt egy városi derby, a Lazio pedig épp a Napoli ellen zárta a bajnokságot. Benítezék azonban az utolsó előtti körben bántóan simán kaptak ki a BL-fináléra pihenő Juve B csapatától, de az utolsó körre így is maradt egy hatalmas sanszuk: ha sikerül legyőzniük az utolsó körben, hazai pályán a Laziót, biztosan övék a tabella 3. helye.
Ahogy a teljes utolsó fordulót, ezt a meccset is különösen sokáig emlegetjük majd. A két csapat nem óvatoskodott, egy hihetetlenül sok fordulattal tarkított, drámai meccset, a szezon meccsét játszották egymással. Félidőben a Lazio 2-0-ra vezetett, és úgy tűnt, mindennek vége Nápolyban, de még hátravolt 45 perc… Fordulás után Higuain szépített, majd felcsillant a remény, hiszen Parolo piros lappal kiszállt a játékból. Mindössze 2 perccel később Higuaín ismét villant, de a 2-2 még a Laziónak kedvezett. A 71. percben lefagyott a mosoly a nápolyi arcokról, hiszen Ghoulamot is kiállították – de a 76. percben egy emberként őrjöngtek, hiszen büntetőhöz jutott a Napoli. Gonzalo Higuaín, a meccs hőse odaállt, nekifutott – és hibázott, amivel egy csapásra antihőssé vált az addig ünnepelt Pipita. Az utolsó percekben ráadásul Onazi és Klose is bepakoltak 1-1 gólt, így a Lazio 4-2-re nyert, és megőrizte harmadik helyét – a Napolit pedig az utolsó pillanatban még a nagyot hajrázó Fiorentina is megelőzte.
Mindössze 5. helyen zárta tehát a szezont a Napoli, amelyet érthető módon óriási csalódásként éltek meg Nápolyban. A nem sokkal korábban még szerződéshosszabbítási ajánlattal bombázott Benítez megítélése egy csapásra megváltozott, a spanyolt nem marasztalták tovább, így éppen kapóra jött a Real Madrid ajánlata – Benítez távozott, de ott hagyott maga után két évnyi keserűséget, rengeteg elszórt pénzt, egy elégedetlen csapatot az elégedetlen elnökkel az elégedetlen szurkolók gyűrűjében.
Talán sosem tudjuk meg teljes bizonyossággal, hogy Benítez két éve és a kvázi sikertelenség egy nagy pechsorozat eredménye, vagy sokkal inkább a mester hibája volt. Tény, hogy ha visszatekintünk, sokszor nüanszok döntöttek a Napoli ellen: az első évben összejött a dobogó, a BL-ben pedig valóban elképesztő módon esett ki a csapat, idén pedig gyakorlatilag 3 meccsen szállt el minden: először a Bilbao ellen a BL-ben, ahol egy rossz negyed óra okozta a Napoli vesztét, másodszor a Dnipro ellen az El-ben, ahol a jóval kisebb költségvetésű ukrán csapat ellen mindenki biztosra vette a sikert, és harmadszor a Lazio ellen az utolsó bajnokin, ahol egy elképesztő és őrült meccsen akár teljesen ellentétesen is alakulhattak volna a dolgok.
Mégsem gondolom, hogy mindez csak a balszerencse kérdése lett volna, avagy nem azon múlott mindez, hogy az említett három meccsen éppen rossz napot fogott ki a csapat. A valóság véleményem szerint az, hogy ekkora költségvetéssel, ilyen igazolási szabadsággal és ilyen kerettel nem lett volna szabad ennyire kihegyeznie egyik sorozatban sem a dolgokat a Napolinak. A Bilbao elleni buktát nem igazán lehet megmagyarázni, a Dnipro ellenit még kevésbé, a bajnokságban pedig (tekintve, hogy a 2. és a 3. mindössze 70 és 69 pontot gyűjtött – egy évvel korábban ez a két szám 85 és 78 volt…) már korábban bebiztosíthatta volna a dobogót a Napoli, ha egy picivel kiegyensúlyozottabban teljesít az idény során – akkor pedig nem lett volna ki-ki meccs a Lazio elleni rangadó… Benítez pénzt, időt és szabadságot kapott, hogy felépítse a csapatát, de az általa épített csapat gyenge volt a kapuban (Cabral és Andujar is sorra potyáztak idén), a védelme recsegett-ropogott (Henrique, Albiol és Koulibaly sem Napoli-szintű focisták), a középpályáról mindent elmond, hogy a korábban a csapat egyik legnagyobb erősségének számító Inler helyét David Lopez vette át – és még Nápoly új csillaga, Gonzalo Higuaín, aki a Vezúv tövében Maradona óta a legnagyobb – még ő is visszaesett, egy idő után már képes volt bármit kihagyni, olyannyira, hogy sokan őt teszik felelőssé Argentína Copa América-kudarcáért is.
A kérdés most már csak az, hogy utódja, az Empolit remekül összerakó, de ezen a szinten teljesen tapasztalatlan Maurizio Sarri mit tud majd letenni az asztalra. Az biztos, hogy nem lesz egyszerű Sarri mester feladata, hiszen egy nehéz helyzetben lévő gárdát vett át, ahol a hírek szerint rossz az öltözői morál, a legnagyobb név, Higuaín elvágyódik, ráadásul jól láthatóan több olyan játékos is van a csapatban, akiket sürgősen le kellene cserélni.
Éppen ezért úgy érzem, hogy a következő év nem a sikerekről, sokkal inkább az újjáépítésről fog szólni Nápolyban – hogy aztán az újjáépítés után, a második évétől mit tud majd elérni a csapattal Maurizio Sarri, az még a jövő zenéje.
forrás: azzurri.co.hu