Milan: Átfogó elemzés az Allegri-korszakról

Volt év edzője Olaszországban, nyert bajnoki címet, ezüstérmet és most már bronzot is a Milannal mégis kérdéses a maradása a csapatnál.

 
Habár a vezetők többször is kiálltak az olasz edző mellett a sajtóban szinte naponta bukkannak fel nevek a pótlására. De vajon szükség van Allegrinél jobb edzőre? Erre a kérdésre csak akkor kaphatunk kimerítő választ, ha megnézzük mit is próbál játszatni a csapattal. Az alábbi írásban elsősorban ezt próbálom bemutatni.

Véget ért a szezon, idén már többet nem játszik a Milan. Eljött a pihenés ideje, no és a nyári horroré, amit Mercatto-nak hívnak. De mindenek előtt egy nagyon fontos kérdéssel kell folgalkozni: ki legyen az edző jövőre. Ez a klub jövőjét hosszútávon is meghatározhatja. A jó döntéssel nagyon sokat nyerhetünk, de akár a középmezőnybe is süllyedhetünk. Ne felejtsük el, hogy a Milan egy komoly fiatalítási projektbe kezdett, amihez egy komoly szakemberre van szükség, aki képes beépíteni a tehetségeket, és olyan ütőképes csapatot létrehozni, ami mondjuk 5 éven belül Európa egyik meghatározó csapatává válhat ismét. Ezt a döntést tehát alaposan meg kell fontolni, mert nagyon fontos, hogy a csapatot minél kevesebb-lehetőleg leginkább egyetlen-edző próbálja összerakni.

Allegri alapvetően a fizikumra helyezi a legfőbb hangsúlyt. Leonardo távozása után több szakértő is megjegyezte, hogy a legnagyobb változás az, hogy sokkal több az erőnléti edzés, és kevesebb a labdás. A játékrendszereiben a stabilitásra törekszik. Nem feltétlenül olyan játéksosokra van szüksége, akik egyénileg kiemelkedőek, hanem csapatjátékosokra. Ez alól kivételt csak olyan játékos jelenthet, aki kiemelkedő fizikai tulajdonságai mellett egyéni villanásokkal képes eldönteni a mérkőzéseket. Ilyen labdarúgó volt Ibrahimovic és ebbe a kategóriába sorolandó Mario Balotelli is. Rendszerében a lazsálás nem megengedhető. Azoknak is keményen dolgozniuk kell, akik alapvető esetben leginkább a támadással foglalkoznak. Allegri a rendszer szilárdságát a szűrőkre bízza, legtöbbször 3 romboló középpályás alkotja a Milan tengelyét.

Az elmúlt két évben elsősorban a 4-3-1-2-vel dolgozott, idén azonban áttért a 4-3-3-as felállásra. Az idei Milan egyik legérdekesebb szerepkörét Montolivo kapta, aki alapvető esetben leginkább a szervezői készségeiről ismert. Idei statisztikái azonban főleg a védekezésben kiemelkedőek. Közben viszont ő az egyetlen kreatív játékos, tehát jókora szerepe van abban is, hogy mit játszik a Milan a támadásban. Amellett vált tehát kulcsemberré a támadások felépítésében, hogy közben a védekezésben is nélkülözhetetlen. Jobb híján mégis inkább a szűrők közé kell sorolni, mivel hátul egészen lenyűgöző statisztikákat produkál. A Bajnokok Ligájában például átlagosan 9 labdát szerzett a csapatnak meccsenként, de a bajnokságbéli 5-tel is magasan a csapat legeredményesebb szűrője. Allegri felfogását remekül tükrözi a Pirlo-Van Bommel „csere”. Láthatjuk, hogy Pirlo még mindig képes egy klubcsapatot egész szezonon keresztül klasszis módon irányítani, miközben a válogatottban is zseniálisan futballozik. Dönthetett volna Allegri is amellett, hogy frissíti egy picit a szerepkörét, de alapvetően hagyja szervezni a védelem előtt. Ez azért sem lett volna rossz döntés, mert a támadásépítés alapjait Pirlo nélkül is az előre ívelt labdák adták. Azonban neki egy keményebb, üktözőember kellett a védelem elé, aki jobban tudta biztosítani a rendszer stabilitását. Ezért választotta inkább Van Bommelt. Pirlo így ha a csapatnál is maradt volna sokkal kevesebb szerepet kapott volna a csapatban. Nemcsak a játék mennyiségében tűnt volna ez ki, de vélhetően a kedvelt szerepköréből is kikerült volna, és sokkal több mezőnymunka hárult volna rá. Ő úgy érezte, hogy ennél több, van benne, amiben végül is igaza volt. Előre megjegyezném, hogy ez nem egy kritika akart lenni Allegri irányába. Pirlo jegelése nem volt rossz döntés abból a szempontból, hogy már évek óta nem szerepelt igazán jól a Milanban. Az már kevésbé volt szerencsés dolog, hogy hagyták a legnagyobb rivális karjai közé szaladni, de ez egy másik kérdés így a témát le is zárom gyorsan. Lényeg azonban, hogy az edzői felfogásának bemutatására a két játékos lecserélése abszolút jó indikátor.

De mit kedvel a mester?

Allegri egy támadásban kiváló, védekezésben azonban ingatag csapatot örökölt Leonardotól. Egy ilyen összetételű csapat éles ellentétben áll a saját felfogásával, mégis megpróbálta folytatni a brazil edző elképzeléseit. Az akkori játékosállománnyal a háromtámadós felállásban két szélen Ronaldinho és Pato kapott szerepet. Ezzel a támadásban igen technikás és kreatív munkát tudtak elvégezni a srácok, ugyanakkor a hátsó alakzat munkáját ez jócskán megnehezítette. A két brazil ugyanis semmilyen segítséget nem tudott nyújtani hátul. Így viszont minden védekezés a szélsőhátvédek feladata lett, ahol viszont akkoriban kifejezetten rosszul állt a Milan. Bal oldalon Antonini volt sokáig az első számú ember, aki némileg meglepő módon épp a támadásokban tudott hozzátenni a csapat játékához. Leonardo idején kifejezetten sokat futott előre, és próbált összjátékot kezdeményezni Ronaldinhóval, amivel egyfelől megnyílt sokszor a terület valamelyik szélső számára, másfelől újabb lyukat hagyott a védelemben. Ezt Allegri megszüntette, kevesebb felfutást engedélyezett Antonininek, amivel megint kettős probléma adódott. Egyfelől kiütköztek Antonini nehézségei a védekezésben (idővel fejlődött e tekintetben), másfelől pedig Ronaldinhónak is kevesebb helye maradt a cselekre, passzokra. Mindezt lehetett volna azzal kompenzálni, ha mélyebbről indul, több mezőnymunkát vállal, de erre már nem volt képes. A másik oldalon támadóként Pato, védőként Abate vagy Bonera kapott szerepet, előbbi idővel remek teljesítményt nyújtott – de nem a háromtámadós felállásban. Bonera a védekezésben általában képes megoldani a feladatát, de a támadásokhoz ritkán ér fel, még ritkábban hasznos. Ebből a szempontból nem csoda ha Allegri kezdetben őt favorizálta, hiszen így akarta kompenzálni a szélső védekezés hiányosságait. Lényeg, hogy Pato számára is kevesebb lehetőség adódott, de leginkább azért mert a passzokért felelő játékos – Ronaldinho – egyszerűen képtelen volt annyi helyzetet kidolgozni, mint korábban. Mivel szemmel látható volt, hogy nem lehet két edző ellentétes felfogásából származó „hibrid” taktikát összerakni, ezért Allegri végleg elvetette a korábbi felfogást és a saját szája íze szerint kezdte el formálni a csapatot. Jött a 4-3-1-2. Ennek a rendszernek a kulcsa a stabilitás. Természetesen ezzel is lehet szép és eredményes focit játszani – lásd az Ancelotti -féle gyémántot, ahol Pirlo-Seedorf és Rui Costa/Kaká szervezett – illetve lehet keményebb, több szűrős rendszerként is használni. Ez utóbbit kedveli Allegri. A legtöbb poszton a komoly taktikai fegyelmet és a keménységet elvárja, az a fajta edző, aki szerint a gól elkerülése már félsiker. Hagyományosan a trequartista pozícióját olyan emberek szokták betölteni, akik kreatívak, értenek az utolsó passzokhoz és lendületesek. Allegri 4-3-1-2-es felállásában azonban ez a szerep Boatengre hárult, akiben a szükséges tulajdonságok közül csak a lendület van meg. Szervezési készsége emellett nincs. Az ő szerepeltetése azonban Allegri számára igen logikus volt. A játékos ugyanis képes volt lendületet adni a csapat támadásainak, a védekezésben pedig treqartistához szokatlan módon tudott hozzáadni. Ez a rendszer egészen addig maradhatott több-kevésbé hatékony, amíg volt ember, akinek az egyéni képességére építeni lehetett. Ibrahimovic – egy technikás center – hiányában reménytelenné vált a folytatás. Ekkor következett be egy hosszú tapogatózás, melynek végén tulajdonképpen a saját stílusából merítve alkotta meg a jelenlegi 4-3-3-at. Természetesen itt is a stabilitás az elsődleges, így a három belső középpályás mellett nagyon sok mezőnymunka hárul a két szélsőre is. El Shaarawy és Boateng/Niang sokszor tűnik fel egészen hátul, így már-már 5 középpályással játszik a Milan. Ennek is megvan a böjtje. Az összesen 16 gólig jutó – és mostanság gyenge teljesítményt nyújtó – támadó, El Shaarawy példáján keresztül ez remekül szemléltethető. Kétségtelen, hogy fekszik neki a szélső poszt, hiszen innen indulva van lehetősége begyorsulni, ami az egyik nagy erőssége. A játéka is így érvényesül igazán. Amíg Allegri nem találta a megfelelő összetételét a csapatnak sokkal szabadabban mozoghatott. A védekezés nem élvezett prioritást, sokan meglepődtek a Fáraó lelkesedésén. Emellett pedig a szabad területek miatt képes volt a gólok területén is kiemelkedni. Fő helye a szélen volt addig is, de gyakran feltűnt középen is, ahol lendületből megérkezve lövőhelyzetek is kialakultak számára. Balotelli érkezése után alakult ki a jelenleg is érvényes 4-3-3 képe. A fegyelmezetten és kötött pozíciókban játszó szélsőkkel, a védelem előtt irányító Montolivóval. Ettől kezdve sokkal kevesebb területe maradt. Ezzel persze a sebességből fakadó előnyét sem tudja kihasználni, így egy helyből kellene megvernie az embereit, ami viszont sokkal inkább Balotelli vagy Boateng műfaja. Persze nem áll szándékomban a Fáraó összes gyengeségét Allegrire kenni. Tény, hogy mentálisan és fizikálisan is kimerült a hosszú szezon során, elvégre neki ez volt az első szezonja ezen a szinten, amikor tőle várták a gólokat és a jó játékot. Érthető, és valószínűleg a Fáraó a következő évben ismét ragyogni fog, de ehhez szükség lesz feltöltődésre a nyár folyamán. Az Allegri-féle 4-3-3-ban tehát a brusztolós középpálya jelenti az alapot, ők próbálják elsősorban őrizni a Milan kapuját a góloktól, plusz a munkájukat segítik a mélyen védekező szélsők is. Támadásban a legfontosabb szerepe a centernek van, aki inkább mélységben mozog, mint középen. Összegyűjti a labdákat majd lövőhelyzet illetve kecsegtető szabadrúgás lehetőség kidolgozására törekszik. Újabban szélen is feltűnik Balotelli, ami egyébként nem áll rosszul neki. Külön ki kell emelni a mélységben védelem előtt osztogató játékos szerepét, ami általában Montolivo szokott lenni. Neki kell hosszú labdákkal megalapoznia a támadás sikerességét.


A védekezés mestere

A stabil rendszer Allegrinél egyet jelent a betonvédelemmel. Megfigyelhető, hogy amennyiben hétről hétre ugyanaz a védelem léphet pályára – beleértve a defenzív középpályásokat is – mintaszerűen megszervezi a hátsó alakzat munkáját. Tulajdonképpen már a Cagliarinál is erre épített, de a Milanban is azzal tűnt ki az első évében, hogy a csapata a tavaszi szezonban 7 gólt kapott csupán. Az idei csapat nagyon sokáig szenvedett a gyenge védekezése miatt. Sok egyéni hiba is becsúszott, de úgy általában véve nem volt egységes a hátsó alakzat munkája. Ez főként annak volt köszönhető, hogy Allegri sem a megfelelő védő négyest nem találta, sem a formációt. A 4-3-3 sikeres alkalmazását követően azonban rohamosan fejlődött a csapat védőmunkája. A bajnokságban volt egy széria ahol zsinórban 4 találkozón nem kapott gólt a Milan, és a Bajnokok Ligájában is lenullázta a Barcelonát egy alkalommal. Összesen 13 alkalommal nem kapott gólt a csapat, emellett viszont 39 alkalommal kapitulált a védelem. Tehát meccsenként átlagban 1 gólt kapott a csapat. A ranglistán ez a 3. legjobb eredmény. A Mester legjobb tulajdonsága kétségkívül az, hogy nagyon ért a védelem munkájához. Ez pedig egy olasz csapat esetében nem utolsó szempont.

A támadás kiszámíthatósága

Ami megy hátul, az már nem megy elöl. Röviden így is lehetne jellemezni Allegri hozzáállását a támadásokkal kapcsolatban. Amíg hátul kifejezetten erős az összhang, addig elöl elsősorban az egyének teljesítményére épít. Persze ha van az embernek egy Ibrája, akkor azt használni kell – tartja a nem létező bölcs svéd mondás. Így az első két esztendőre különösebb panasz nem lehet, már ami a támadásokat illeti. Minden Ibrahimovic lábán keresztül folyt végig, ha nem gólt lőtt, akkor gólpasszt adott. Mondjuk ki: támadásban abszolút szabad kezet biztosított neki Allegri. Ami egyfelől jó, mert a svéd centerre abszolút lehetett építeni egy elit csapat támadójátékát, másfelől viszont ha őt le tudták venni a pályáról, akkor teljesen ötlettelenné váltunk elöl. Egészen egyszerűen nem voltak olyan figurák, amik meglepték volna az ellenfelet. Az első szezonban ez még nem minden esetben jelentett akadályt, mert a támadók sok terhet le tudtak venni a svéd válláról. Pato és Robinho is 14-14 góllal zárta a szezont, ráadásul Cassano és Boateng is szerzett fontos gólokat a csapatnak. Tulajdonképpen az egyéni képességek kiaknázásával a támadásaink hatékonyak voltak. Nem úgy a második szezonjában! Ibrahimovic még több szerepet kapott, ő irányított, és a befejezésekben is nagyobb szerepe volt. Tehát egyszerűen kifejtve: ha Ibra betalált vagy adott gólpasszt, akkor jól állt a csapat, de ha nem akkor esélytelenek voltunk a gólszerzésre. A svéd előtérbe hozása részben tudatos döntés volt Allegri részéről. Már év elején látszódott, hogy társának azt a Cassanót szánja, aki a maga módján világklasszis szinten tudja segíteni a támadásokat. Az olasz játékstílusának az a legjobb ha egy góllövő center játszik előtte, akit igyekszik helyzetbe hozni. Nem véletlenül ment annyira Cassanónak a játék Pazzinivel. Ibra viszont a centerek között is külön klasszist képvisel, hiszen ő maga is képes hasonló szerepkör betöltésére, mint Cassano. Ezzel a döntéssel persze háttérbe szorult volna Pato és Robinho egyaránt. Azonban kétségkívül okos dolognak tűnt a legjobb játékos stílusára alapozni a támadójátékot. A döntés hátterében nemcsak az állt, hogy Ibrahimovicot akarta segíteni, hanem az is, hogy részéről ez a páros jelentett volna legkisebb erőbedobást. Értsd: Ibra és Cassano együtt annyira jól mozgott a pályán, hogy mindenféle szervezettség nélkül is képesek voltak helyzetbe hozni egymást vagy a társakat. Ez pedig egy olyan edzőnek, mint Allegri kulcsfontosságú, hiszen ő elsősorban a hátsó alakzat munkájával foglalkozott. Még egy fontos tény, hogy még több íveléssel próbálkozott a csapat, amit egyfelől Aquilaninak másfelől Silvának kellett kiviteleznie. Az elképzelés nem volt rossz, viszont gyakorlatban nem valósulhatott meg, ebben pedig a természet szólt közbe Cassano szívbetegsége miatt. Az átalakított támadójátékunk tehát túlzottan is egyemberes lett. Robinho még megoldhatta volna Cassano pótlását, de a brazil jobbára csak azt bizonyította be, hogy miért nem lett belőle klasszis játékos. A fiatal olasz, El Shaarawy sem tudott igazán kibontakozni, neki egyértelműen nem feküdt a 4-3-1-2-es játékrendszer. Így viszont váratlan húzásokra csak egy ember tudott vállalkozni a csapaton belül, méghozzá Ibrahimovic. Óriási függőségbe került a csapat emiatt, ami sokkal mélyebb volt, mint az ezt megelőző évben.


Akkor mi a gond?

Az idei szezonban sokat kísérletezett a játékrendszerekkel, ezek részletezését most mellőzném. Elemzésem tárgya az, hogy mit tud Allegri játszatni és nem pedig az, hogy mivel bukott meg. A mostani 4-3-3 nagyon sok dologban hasonlít a 4-3-1-2-re. Először is nagyjából ugyanaz a 3 ember alkotja a középpályánkat, mint eddig. Másképp kifejezve: a támadók és a védekező játékosok aránya pontosan ugyanaz maradt. Természetesen azzal, hogy a szélre kerültek a támadó játékosok a támadások iránya alapjában véve megváltozott. Ibrahimovic idejében minden támadásunk középről indult, hiszen ő volt az, aki összegyűjtötte, majd leosztotta a labdákat. Mellette ott volt még a már említett Cassano is, ergo voltak olyan játékosok, akik képesek voltak zseniális passzokkal megjátszani a középen helyezkedő embereket. Manapság a támadások középpontja Montolivo. Továbbra is a távoli indításokra támaszkodunk a támadásépítésben, ennek pedig nagy mestere az olasz. Jelen pillanatban-Európában is kimagasló hatékonysága van e tekintetben. Kétségtelen, hogy a mai Milan agya Montolivo. Azonban alapvetően nagyon távol játszik a kaputól, ami mélységi irányítóként nem meglepő. Viszont ebben a szerepkörben, ennyi védekező feladat mellett képtelen kulcspasszokkal is operálni, pedig könnyen lehet, hogy erre ő lenne a legalkalmasabb játékos. Emellett egyébként nem szabad elmenni. A jelenlegi top-csapatok jelentős részében van legalább egy játékos, aki kiemelkedő számú kulcspasszal rendelkezik meccsenként. A Juventusnál Pirlo (3), Vidal (2) a Románál Totti (3), Pjanic (2,1) a Napolinál Hamsik (2,7), a Fiorentinánál Borja Valero (2) voltak a legjobbjaik ebben a kérdésben. A Milannál a legjobb mutatóval Boateng rendelkezik, nála viszont csak 1,8 kulcspasszt jegyeztek fel eddig meccsenként. A legtöbb csapat második legjobb játékosa is hatékonyabb a Milan legjobbjánál. Ennek tekintetében egyáltalán nem meglepő, hogy még mindig az egyéni villanásokon múlik, hogy lövünk-e gólt. A támadások súlypontja a szélekre helyeződött át, ebben a tekintettben a Milan jobb oldala hatékonyabb. Fontos szerepe van a felfutó szélső védőknek, Allegri tudatosan épít a beadásokra. Ez megint nem rossz elgondolás, hiszen vannak jól fejelő centereink (Balotelli, Pazzini), viszont a védőinknek nem erőssége a beadás. A leghatékonyabb játékosunk De Sciglio aki mérkőzésenként 1,4 jó beadással bír. Őt követi Abate (1,1) majd Constant (0,7). De Sciglio esetében ez az egyébként nem feltétlenül magas szám igazi bravúrnak tekinthető, hiszen idén 11 alkalommal lépett pályára balhátvédként, ami korántsem ideális helyzet számára. Az Abate-De Sciglio kérdésben hozott döntése Allegrinek az egyik legérdekesebb és legmegválaszolhatatlanabb pontja. De Sciglio minden statisztikában hatékonyabbnak bizonyul társánál. Jobb a szerelési mutatója, több alkalommal tisztáz, hatékonyabb a támadásokban ráadásul fiatalabb is. Mégis egyértelmű, hogy Abatéval számol első számú emberként a jobbhátvéd poszton. Ennek megválaszolására azonban valószínűleg nem ez az írás a legjobb hely.

Mennyire fontos a stílus?

Amikor egy edző megítéléséről beszélünk akkor kétségkívül fontos, hogy mennyi győzelmet hozott a csapathoz. E tekintetben Allegrinek nincs mit szégyellnie, mivel meccseinek több, mint 60%-át megnyerte. Ezzel az elmúlt 50 év egyik leghatékonyabb edzője, ami igen hízelgő statisztika figyelembe véve az elődjei sorát. Persze ezt az egyébként remek statisztikát számtalan dolog árnyalja. Ilyen például a megnyert trófeák aránya, melyben elmarad a korábbi nevektől – nyilván a játékosállomány is. A megnyert mérkőzések összetételét sem feltétlenül érdemes figyelmen kívül hagyni. Allegri ugyanis főként a kisebb nevű ellenfeleket veri magas hatékonysággal, a rangadókat azonban kifejezetten gyengén vívja meg. Idén például nem sikerült legyőzni a Fiorentinát, az Intert, a Romát (ezen csapatok ellen 1 döntetlen, 1 vereség a mérleg) és a Napolit (2 döntetlen). Mellettük a Juventust és a Laziót sikerült 1-1 alkalommal megverni viszont egyszer ki is kaptunk tőlük. Tehát a komolyabb meccseken az arányunk idén: 2 győzelem 5 döntetlen és 5 vereség. Szemléletesebben: idén a bajnokságban a rangadók 17%-át nyertük meg csupán és a begyűjthető pontok 31%-a lett meg. Ez a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető acélosnak. Ezzel szemben amikor sikerült bajnokot csinálni a Milanból, akkor részben a rangadókon mutatott remek teljesítmény miatt ünnepelhetett a végén a csapat. Tavaly már nem voltak ennyire sikeresek Allegri fiai, idén pedig ez a tendencia folytatódott. A statisztikailag kimutatható eredmények mellett azonban az is fontos, hogy mit látunk a pályán, hogy focizik a csapat. Az alábbi írásban jelentős részben erről volt szó. Ezek alapján mondhatjuk, hogy Allegritől aligha várjuk el a szép futballt. Voltak ugyan mérkőzések, amikor kifejezetten nagy tempóban, élvezetesen játszott a Milan, azonban ez a ritkább. Általában szenvedés, és ötlettelen játék, birkózás jellemezte a piros-feketék idei találkozóit. A fantázia hiánya persze nemcsak Allegri hibája. Kétségtelen, hogy a jelenlegi keret aligha alkalmas olyan ötletes játékra, amit például a Carlo-féle Milanban láthattunk. Viszont Allegri stílusa is kétségkívül benne van alaposan, ezt bizonyos játékosok szerepköréből lehet leszűrni. Felmerül továbbá a kérdés, hogy az AC Milan megengedheti-e magának, hogy egy már kiesett csapat lefocizza az utolsó fordulóban, miközben a Bajnokok Ligájára hajt. Azt is érdemes boncolgatni, hogy szükséges-e a bajnokság gyengébb csapatai ellen is defenzív taktikával pályára lépni. A gyenge játéknak komoly anyagi következményei is lehetnek. Nem véletlen, hogy Berlusconi látványosabb játékot várna el a csapattól. (Hozzátéve, hogy ehhez azért neki is tennie kellene.) A szurkók bevonzására ugyanis nincs alkalmasabb dolog, mint a sztárok jelenléte vagy a látványos játék. Ibrahimovic eladása után például jelentősen csökkent a bérletesek és a jegyeladások száma. Ha sztárokat nem is tud a csapat Milánóba csábítani a játék képe lehetne szebb. Van példa arra vonatkozólag is hogyan lehet pénz nélkül sikercsapatot összehozni. A Dortmund Bajnokok Ligája döntőig jutott, és ki tudja hol van még a vége! A csapatot pedig kevesebb, mint 50 millióból rakták össze, és ha azt vesszük, hogy a jelenlegi egyik legnagyobb sztárjuk Reus megvásárlását Kagava árából fedezték, akkor valószínűleg még nagyobb csodálattal tekinthetünk a német gárda szárnyalására. Nyilván nem könnyű ilyen módon összerakni egy csapatot, de nem lehetetlen. Mindehhez kell a szakértelem (talán ez elvárható minimum egy Milan kaliberű csapat esetében és Berlusconi a napokban félreérthetetlen utalásokat tett a komoly változásokra) és modern, bátor edzői felfogás. Jürgen Klopp ilyen, korunk egyik legtehetségesebb és legnagyobb jövő előtt álló mestere. Allegriben nincs ekkora perspektíva. Egyfelől a stílusa jobban illik egy középcsapathoz, mint a Milanhoz, másfelől pedig egy kiemelkedő Bajnokok Ligája szerepléshez elengedhetetlen a nagy nevű csapatok megverése. Azaz rangadókat kell nyerni. Allegri alatt azonban a fontos meccseken rendre a képessége alatt teljesít a csapat. Erre példaként fel lehetne hozni az Arsenal elleni visszavágót is, ahol még csak a tét sem nyomta a Milant a parádés 4-0 után, mégis idegesen futottak ki a pályára a játékosok. Ugyanez a feszültség tükröződött a Barcelona elleni visszavágón is. A bajnokságban is megtalálhatjuk ez eféle problémákat. A Fiorentina legyőzésével biztossá vált volna a 3. hely megszerzése már korábban is, viszont az elfogadható első félidőt követően pocsék második játékrészt produkált a csapat. (Persze kétségtelen, hogy a rossz játékkevezetés is közrejátszott a végeredmény kialakulásában.) Azonban a Siena elleni kulcsfontosságú utolsó bajnokin sem volt könnyedebb a játék és a sporttárs segítsége nélkül alighanem most depressziósan gubbasztanánk a sarokban és azon siránkoznánk, hogy mennyire jelentéktelen kupa is az Európa Liga. Mindezzel csak azt akartam jelezni: Allegriből hiányzik az a plusz, ami például Ancelottiban nagyon erősen jelen volt/van: feltüzelni a játékosokat a legfontosabb találkozókra. Enélkül pedig gyakorlatilag semmit sem tudunk kezdeni hiába a parádés győzelmi arány.
 
Szóval a végére maradt a kérdés: maradjon Allegri vagy sem? Talán nem is annyira nehéz a válasz…

Írta: Dani027

forrás: acmilan.hu